ORAC Kiadó

Üzen a múlt

Saját történetét kutatja levéltárosok támogatásával a legfőbb bírói fórum, hogy szembesüljön a hivatásrend egykori erényeivel és végzetes hibáival.

Olyan bírói karra van szükség, „mely a pártok hullámzása közepette mint szirt megálljon és a bősz elemeket visszatartsa (…) Szerintem a legfelsőbb bírói fórum csak olyan bírókból állhat, kiknek nem egyedüli érdeme, hogy a törvényt kellően ismerik és meggyőződésöket pénzért áruba nem bocsátják, hanem ezeknek szerintem ki kell vetkőzniök minden szenvedélyből, minden indulatból, mely az emberi kebelben honol. Ki kell bontakozniok a rokonság, a barátság és a Magyarországon annyira honos pajtásság kötelékeiből.” Ezek az olvasót talán ma sem érzéketlenül hagyó szavak 1878 tavaszán, az Országgyűlés főrendiházában hangzottak el, a pár évvel később újjászervezett királyi Kúria majdani első (1882–1883) elnöke, a beszédét még országbíróként elmondó Majláth György jóvoltából.

A neves jogászfamíliából származó, akkoriban 60 esztendős főítész (akinek már az apja is országbíró, a nagyapja pedig a királyi tábla elnöke volt) okfejtése sokáig zsinórmértékül szolgált Magyarországon, amikor a bírói függetlenség érzékeny kérdéséről esett szó. Majláthot idézte fél évszázaddal később például a hivatásrend újabban első számú ikonjának számító Juhász Andor kúriai elnök (1925–1934) is, aki szerint elődje „szinte költői lendülettel” örökítette meg a kiegyensúlyozott bíró lélekrajzát.

A miniszterelnök és az aktuális főbíró személyes kapcsolata már az első fideszes kormány idején is jegesen hűvös volt (az LB élén akkor Solt Pál állt). A két alkotmányos tisztségviselő közötti viszony 2010 után pedig végképp mélypontra jutott, amit Baka András LB-elnök 2011-es botrányos és főleg jogtalan menesztése elég világosan jelzett. Az utóbbi három esztendőben ez a kapcsolatrendszer valamelyest normalizálódott (talán Navracsics Tibor előző igazságügy-miniszternek is köszönhetően). Nemrég azonban felért egy proklamációval, amikor Juhász Andor egykori lakóházának a falán Darák Péter, valamint Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal elnöke emléktáblát avatott „A bírói függetlenség legmegbízhatóbb és legfáradhatatlanabb védelmezőjének” felirattal. Az ország vezető méltóságai között komoly súrlódások persze korábban is előfordultak. Majláth György 1867-ben például (az új közjogi szabályokkal szembehelyezkedve) az igazságügy-miniszter helyett csak Andrássy Gyula miniszterelnök előtt volt hajlandó országbíróként esküt tenni. Az így előállt konfliktust végül magának a kormányfőnek kellett elsikálnia.

Akik ma úgy vélik, hogy a jelenleg épülő hatalmi rendszer és az 1989 előtti kurzus között hovatovább kevés különbség mutatkozik, azoknak a Beliznai Kinga jogtörténész és kollégái által folytatott kutatások fontos adalékokkal szolgálhatnak arról, milyen is volt valójában az igazságszolgáltatás helyzete a pártállamban. A Kúria dísztermében napjainkban látható jogtörténeti dokumentumok emlékeztetnek például arra, hogy 1950-ben a bíróságok ítélkezését a szocialista nagyvállalatok működési elvei alapján óhajtották hatékonyabbá tenni, ezért az LB-n is bevezették a termelési értekezleteket. 1951-ben pedig már szakszervezeti munkaverseny is folyt a legfőbb bírói fórum falai között.

A jogtörténeti tárlat, illetve az idén megjelent, a Kúria és elnökei című tanulmánykötet felidézi ugyanakkor azt is, hogy az osztályharcos szellemben ítélkező bírák közül többen – például a tárgyalásvezetői stílusa miatt hírhedt Jankó Péter (a Rajk-per elsőfokú bírája), akárcsak Somogyi Ödön, az LB egykori másodelnöke – a legutolsó ítéletüket történetesen önmaguk ellen hozták meg, amikor félelmükben vagy éppen lelkiismeret-vizsgálatot követően öngyilkosságot követtek el. A Kádár-korszakban a kirívó justizmordok száma kétségkívül csökkent, ám a politikai színezetű ügyeket a törvényházak vezetői még az 1980-as években is feltűnően gyakran szignálták az MSZMP-tag bírákra – ez utóbbi korszak tudományos értékelése azonban a jelek szerint még várat magára.


BABUS ENDRE

A cikk a HVG 2014/44. lapszámában (15-16. oldal) jelent meg.

Nevezetes elnökök
Majláth György (ifjabb) – 1867-ben úgy látta, a bíróságok legfőbb dolga „megküzdeni azon közönyösséggel, amely a gyakori jogrendszerváltozás által a törvényes formák iránt létezik”. Korábban, a reformkorban konzervatív országgyűlési követként, Kossuth egyik kritikusaként lépett fel. A szabadságharc idején visszavonult a közélettől. A dualizmus első másfél évtizedében a főrendiház elnöke és országbíró, illetve kúriai elnök (1882–1883) volt egyidejűleg. 1883-ban budapesti lakásán rablógyilkosság áldozata lett.
Szabó Miklós – ő állt a leghosszabb ideig a Magyar Királyi Kúria élén (1888–1905). A Batthyány-kormány idején Esterházy Pálnak, a király személye körüli miniszternek a titkáraként tűnt fel. A kiegyezés után országgyűlési képviselőként, majd – legkedvesebb barátja, Horváth Boldizsár „reformminiszter” mellett – az igazságügyi tárca államtitkáraként szerepelt. Kúriai elnökként egyik méltatója szerint „sikerült ezen magas testülettől azon bürokratikus szellemet távol tartatnia, amely például Ausztriában a bírákat, mint külön kasztot, hermetice elzárja”.
Juhász Andor – puritanizmusa legendás volt. Fiainak nem engedte például, hogy szakértői megbízást vállaljanak bíróságoknál. Amikor 70. évéhez közeledve leköszönni készült kúriai elnöki tisztségéről (1925–1934), többen kérték, hogy külön engedéllyel maradjon továbbra is a posztján. Válasza az volt, hogy „csak addig vagyok független bíró, míg a törvény jogán szolgálok, s nem a kormány kegyelméből”.
Töreky Géza – a Horthy-korszak híres-hírhedt bírája, majd főbírája (1937–1944). A tanácshatalom bukása után több nagy politikai bűnperben ítélkezett. Rögtönítélő bírósági elnökként ő szabott ki halálbüntetést a kommunista Fürst Sándorra és Sallai Imrére 1932-ben. Nevezetes íróperekben is eljárt. 1944-ben a nyilasok letartóztatták, majd Sopronkőhidára vitték, ahol a fegyházban megvakult. Nyugatra menekült, és Münchenben hunyt el 1961-ben.