Magyar Jog, 2020/11., 663-676. o.
1. Bevezetés
Becslések alapján a magyar lakosság évente milliárdokat fordít hálapénzre,[1] a paraszolvencia elterjedtségét és társadalmi beágyazottságát tehát nehezen lehetne vitatni.[2] Időről időre készülnek statisztikák a hálapénz felmérésére, a tényleges helyzet feltárását azonban sok tényező nehezíti. A hálapénz megoszlásában és arányaiban ugyanis kétségkívül nagy eltérések lehetnek.[3]
A hálapénz általános elterjedtsége ellenére a napjainkra intézményesült „paraszolvenciarendszernek”[4] ambivalens a megítélése, hiszen a közvélekedés jellemzően elutasítja azt. A sajtóban, interneten megjelentetett írások a hálapénzt negatívan értékelik. Ez nem csupán a páciensek véleményét tükrözi, hiszen több olyan cikk is fellelhető, melyből az derül ki, hogy maguk az egészségügyi hivatás gyakorlói is károsnak ítélik meg a kialakult helyzetet.[5] A Magyar Tudományos Akadémia 2018 októberében folytatott kérdőíves kutatása a társadalom hálapénzzel kapcsolatos vélekedését is vizsgálta,[6] kifejezetten annak büntetőjogi összefüggéseire koncentrálva. A felmérés alapján a magyar lakosság kritikusan szemléli, és szigorúbb szabályozást tartana indokoltnak: a válaszadók 56 százaléka ugyanis még a hálapénz utólagos elfogadását is büntetné.
Cikkünk a hálapénz jelenségét vizsgálja, elsősorban annak jogi minőségére fókuszálva. Célunk, hogy a paraszolvenciával kapcsolatosan felmerült visszásságok bemutatásán túl átfogó képet adjunk a hálapénz jogi minősítését illetően. A közelmúltban megjelent értelmezések ugyanis gyakran olyan téves álláspontra helyezkednek, amelyek mind a jogszerűség, mind a társadalmi megítélés szempontjából helytelen irányba mutatnak.
1.1. A hálapénz fogalma
Az Egészségügyi Fogalomtár szerint a paraszolvencia, azaz a hálapénz[7] annak a zsebből–zsebbe vándorló pénzforgalomnak a gyűjtő kifejezése, amely során a beteg vagy a hozzá kötődő személy az egészségügyi ellátó (orvos, nővér, stb.) számára fizet az egészségügyi szolgáltatások kapcsán, mégpedig a hivatalos pénzforgalom kikerülésével, bizonylatolás nélkül. Jól látható, hogy a fogalmi meghatározás sem mentes a negatív jelzőktől. A nemzetközi gyakorlatban használatos kifejezések szintén magukban hordozzák a legalitás hiányára való utalást, hiszen az „informal payment”, valamint a – talán még kifejezőbb – „under-the-table payment”[8] egyaránt olyan juttatásra utalnak, amely nem teljesen legitim, vagy legalábbis nem hivatalos.
A paraszolvencia nyelvi eredetéről és a hálapénztől való megkülönböztetéséről írott cikk[9] a hálapénztől némileg eltérő jelentést (illetve annál bővebb tartalmat) tulajdonít a paraszolvenciának, hiszen annak tárgya nemcsak pénz, hanem egyéb, nem anyagi ellenszolgáltatás is lehet. Jogi értelemben, érdemi tartalmát tekintve azonban – a nyelvi alak ellenére – célszerű a hálapénzt szélesebb értelemben felfogni, és a paraszolvenciával azonosítva minden olyan, vagyoni értékkel bíró juttatást beleérteni, amely a fenti kritériumoknak megfelel. Ezzel a felfogással áll összhangban a Kúria értelmezése is, hiszen az egészségügyi dolgozók korrupciójának kérdéseivel kapcsolatos ítélete a hálapénzt – általános fogalommal – juttatásként ragadja meg.[10] Ez pedig nemcsak pénz, hanem egyéb vagyoni értékű juttatás is lehet, sőt akár egy követelés vagy valamely szolgáltatás is ilyennek minősülhet jogi értelemben.[11]
Az 1998-ban létrehozott Hálapénz Bizottság a hálapénz komplex definíciójának megalkotására tett kísérletet, ám a leírt fogalommal[12] csak részben tudunk egyetérteni. A fogalomnak ugyanis elemét képezi az, hogy olyan ellátásért fizetik a páciensek, amely az orvos szakmai döntése alapján nem illetné meg a beteget, és részben térítési kötelezettséggel járna, ám ez véleményünk szerint nem minden esetben mondható el. Számos más tekintetben azonban egyetértünk a Bizottság szerzőinek együttes következtetéseivel.
1.2. Problémafelvetés
A paraszolvenciát övező viták nem új keletűek. A hetvenes évektől kezdődően rendszeresen jelentek meg a témában cikkek és könyvek, és már 1983-ban is az ezzel kapcsolatos érvek egyik központi kérdése volt, hogy vajon megszűnne-e a hálapénz akkor, ha „felemelnék az orvosok fizetését”.[13] Amint arra cikkünkben később kitérünk, ez a gondolat napjainkban is a viták egyik leglényegesebb eleme.
A hálapénz – rejtett jellege miatt – nem átlátható jelenség, így a megoszlását vagy a valós mértékét szinte becsülni sem lehet. Egy közgazdaságtani elemzés azonban már csaknem húsz éve is arra a megállapításra jutott, hogy egy átlagos orvos a hálapénz nélkül vett jövedelme mellett annak másfélszeresére tesz szert a paraszolvenciából.[14] Régóta tisztában van tehát az állami szintű és egészségügyi döntéshozatal, valamint a közvélemény is azzal, hogy a legális jövedelem sok esetben a töredéke az orvosok bevételének. Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az orvosok hivatástudatát, mégis szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az orvosok egy jelentős részét biztosan nem a közalkalmazotti bér tartja vissza attól, hogy külföldön folytassa hivatását, hanem az, hogy bérét a hálapénzzel kiegészítve már hasonló bérszinten él, mint Nyugaton dolgozó kollégái.
Szintén kritikus pontja a problémának a paraszolvencia jogi minősítése, vagyis az a kérdés, hogy egyáltalán jogszerű-e az azzal végbemenő vagyoni mozgás. A jogirodalom és a jogelmélet a hálapénzt kifejezetten az olyan kérdések között tartja számon, amelyre nincs egyértelmű jogi válasz.[15] A hálapénz megítélése a büntetőjogban, a munkajogban és az adójogban egyaránt súlyos problémákat vet fel, és ezek között láthatóan nincs valódi összhang.[16] Fontos ugyanis megjegyezni, hogy közbevételi, adójogi szempontból ugyancsak nem (lenne) elhanyagolható az annak következtében bekövetkező vélelmezhető adóhiány sem. A jogszabály alapján ugyanis az adózó teljes egészében köteles bevallani a hálapénzből származó jövedelmét, és köteles és annak adóvonzatát megfizetni.[17] Mivel azonban ezek a pénzmozgások jellemzően nem nyíltan valósulnak meg, így az adófegyelem kérdését is sok bizonytalanság övezi.
A helyzet kialakulásában nyilvánvalóan szerepe van annak, hogy a magyar egészségügyi dolgozók bére messze elmarad a nyugati államok bérszintjétől. A jelenség – amelyet Balázs a magyar orvoslásban jelenlévő értékelméleti válságnak nevez[18] –, illetve az azt övező viták azonban ennél sokkal bonyolultabbak, és jóval túlmutatnak az egészségügyi szakma alacsony bérezésének problematikáján, ráadásul a gyakran kölcsönösen kínos helyzetben átadott csúszópénzek természetüket tekintve nem állnak messze a korrupciós tényállásoktól sem.
1.3. A társadalmi elfogadottság és a negatív megítélés paradoxona
A hálapénz tehát mélyen jelen van a társadalomban, dacára annak, hogy elvben egyaránt elutasítják a betegek is, az orvosok is. Egy szociológiai kutatás arra mutat rá, hogy az idők folyamán a hálapénz adásának motivációi is átalakultak: amíg az 1960-as évekig az azt juttatók jellemzően ténylegesen a hálára hivatkoztak, később már szokásra, sőt direkt vagy indirekt kényszerre hivatkoztak,[19] ami már negatív értékelést is tükröz. A helytelenítésnek vélhetően morális oka van, filozófiai értelemben a hálapénz ugyanis az igazságossági normákkal szembe megy. A Filozófiai Szemlében 1983-ban publikált, de napjainkra sem idejét múlt gondolat alapján a hálapénz igazságtalan jövedelemmegoszlást eredményez a hasonló teljesítményt nyújtó, de eltérő foglalkozásúak között, ez pedig a hálapénzzel jutalmazott szakmában egyfajta „erkölcsi földcsuszamlást” jelent. A szerző – rendkívül találóan – az orvosi szakma eltérő megítélésére mutatott rá. Más, szintén magas társadalmi megbecsülést érdemlő szakmákban (pl. bírák, ügyészek, pedagógusok esetében) az elfogadott hálapénz megvesztegetésnek vagy egyéb morális-jogi visszaélésnek minősül, ehhez képest azonban orvosoknál ugyanez a magatartás az etikum határain belül maradó, legalábbis megtűrt viselkedés.[20] Bár az idézett cikk nyilvánvalóan még a szocialista történeti-ideológiai környezetben íródott, tény, hogy a paraszolvencia az egészségügyben ma is azonos módon működik, és napjainkban sem kevésbé aggályos.
A hálapénz társadalmi beágyazottsága mára mégis olyan mérvű, hogy szinte automatikus velejárója az egyébként biztosítottként igénybe vett ellátásoknak. E körben pedig nincs jelentősége annak a kérdésnek, hogy a biztosító állami intézmény, avagy magántársaság-e. Annak ellenére, hogy a paraszolvencia jogilag és etikailag is megkérdőjelezhető, mégis úgy tűnik, hogy tehetetlenül, de legalábbis passzívan áll előtte a szakmai oldal és a jogalkotás, illetve a jogalkalmazás is. Abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy az egészségügynek hálapénz nélkül kellene működnie, ám sem az ügyészség, sem a bíróságok, sem pedig a szakmai oldal – Orvosi Kamara, egészségügyi munkáltató – nem vállalja fel önmagában az ehhez szükséges lépések megtételét.
2. A hálapénz az egészségügyi szakmai kamarák etikai szabályzataiban
A paraszolvencia tárgyában nem csupán a tisztázatlan jogi helyzet vet fel aggályokat, hiszen nem utolsósorban etikai kérdés is. A morális szempontok nemcsak a társadalmi értékítélet szintjén jelennek meg, hanem természetesen az orvosi etika szabályaiban is. Az orvosi hivatás gyakorlóival szemben már az ókorban is elvárt volt a magas erkölcsi követelményeknek való megfelelés. A Hippokratészi értékeket örökítő orvosi eskü napjainkban is többet jelent a hagyományok tiszteleténél: hivatástudatot, elkötelezettséget, valamint az orvosi hivatás tisztaságának és tekintélyének megőrzését fejezi ki. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) etikai szabályok alkotásával és azok betartatásával őrzi a hivatás erkölcsi tisztaságát és méltóságát.
2.1. Orvosi etikai szabályok a MOK Etikai Kódexében
A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe[21] külön cikkben rendelkezik a hálapénzről. Mivel a hálapénz nyilvánvalóan orvosetikai kérdéseket is felvet, így nem vitatottan helye van a kódexben az erre vonatkozó kamarai álláspontnak. A kódex vonatkozó rendelkezései viszont meglehetősen ellentmondásosak. Dacára annak, hogy a Kamara elvben kifejezi általános nemtetszését a jelenséggel szemben, néhány bekezdéssel később azonban mintegy felhatalmazást és felmentést ad a hálapénz elfogadására.
A II.15. cikk mindenekelőtt deklarálja, hogy az orvosnak olyan magatartást kell tanúsítania, amely a beteget (és hozzátartozóját) arról győzi meg, hogy az ellátás minősége független minden egyéb juttatástól. Ezzel a szakmai szervezet kifejezi azt az elvárást, hogy az egészségügyi ellátás mindenki számára egyenlő és azonos kell, hogy legyen, hálapénz fizetése nélkül is. A kódex ezt követően még tovább megy, és az orvosok erkölcsi kötelességeként nevezi meg, hogy mindent megtegyenek a hálapénz visszaszorítása, illetve végleges megszüntetése érdekében. Ezzel egyértelműen állást foglal, és negatív értékítéletét fejezi ki a testület, hiszen az a dolog, amit visszaszorítani és véglegesen megszüntetni kívánunk, kizárólag olyan lehet, aminek a létezését nem tartjuk elfogadhatónak a rendszerben. Ha pedig az állásfoglalás kiindulópontja az, hogy küzdeni kell a hálapénz fennmaradása ellen, akkor viszonylag nehezen értelmezhetők a tilalmat puhító rendelkezések. A továbbiakban mégis ezt olvashatjuk, hiszen ezt követően definiálja a kódex a hálapénzt (és hálaszolgáltatást), ami e szerint olyan előny és juttatás, amit az ellátást követően, utólag, kérés nélkül adnak az orvosnak, amennyiben az még közvetve sem befolyásolja az ellátás minőségét; majd azt is rögzíti, hogy a hála kifejezése csak szabad elhatározáson alapulhat. Megjegyezzük, az ellátás minőségének befolyásolása elég nehezen megragadható eleme a fogalomnak, hiszen az ellátást – a maga komplexitásában – rengeteg tényező befolyásolja közvetetten. Az orvosi ellátás minőségét befolyásoló tényezők egy része pedig igencsak szubjektív, hiszen nem csupán a konkrét kezelés tartozik az ellátásba: sok egyéb elem mellett még a bánásmód vagy a behívás sorrendje is befolyásolja a kezelési élményt. Be kell tehát látni, hogy a hálapénz fogalmában szinte ellenőrizhetetlen az a követelmény, hogy az még közvetetten sem befolyásolhatja az ellátás minőségét.
A szabályzat következő mondata az, ami a legalitás szempontjából a leginkább aggályos és súlyos félreértésekre ad lehetőséget. Az Etikai Kódex alapján „a hálapénztől élesen el kell különíteni az előre kért, elvárt, felajánlott, vagy elfogadott anyagi juttatást vagy egyéb előnyöket, amely törvénysértő és egyben kirívóan súlyos etikai vétség”. Ezzel a mondattal gyakorlatilag kettéválasztja az előre kért és kapott anyagi juttatásokat az utólag, kérés nélkül elfogadott juttatásoktól. És mivel az előbbivel, vagyis a kért vagy előre kapott díjazással kapcsolatban kifejezetten rögzíti, hogy az törvénysértő és egyben súlyos etikai vétség is, így a megfogalmazásból – a contrario – az következtethető ki, hogy az utólag kapott hálapénz viszont nem tartozik ebbe a körbe. Az Etikai Kódex rendelkezéseit tehát úgy lehet értelmezni, hogy a paraszolvencia bizonyos formáját kiveszi a jogellenes és erkölcsileg elítélendő díjazás köréből. Ezzel kvázi jogalkotóként járna el, ami nyilvánvalóan nem illeszkedik a jogalkotási rendbe. A szakmai kamara etikai szabályzata kizárólag az orvosetikai felelősség vonatkozásában rögzíthet elvárásokat és alkothat szabályokat, ennélfogva – a maga hatáskörén túlterjeszkedve – a törvényben szabályozott büntetőjogi vagy munkajogi rendelkezéseket nem írhatja felül. Megjegyezzük, feltehetőleg nem is ez volt a célja az Etikai Kódexnek, sokkal inkább rendezni kívánta a hosszú ideje fennálló, és a szakmai közélet számára is aggasztó és sok esetben méltatlan helyzetet, és az orvostársadalom jelentős részét érintő etikai fenyegetettséget.
A fenti motívumból erednek az ezt követő rendelkezések is, amelyben a kódex a hálapénz okaira utal, és az Orvosi Kamara saját véleményét tükrözi a kérdésben. E szerint annak legfőbb oka az orvosok megalázóan alacsony fizetése és az egészségügyi rendszer működésének zavara. Megállapítja, hogy a hálapénz megalázó, mert az orvos függetlenségét is veszélyezteti, és feszültséget tart fenn az orvostársadalomban. Ezeknek az okoknak a valóságát nehéz lenne vitatni, hiszen mindenki számára ismert problémákra mutatnak rá. Az azonban biztosan nem jelent valódi megoldást, ha az etikai szempontú igazolás a jogi felelősség szempontjából kimentést eredményezne, hiszen a méltányolható élethelyzet vagy nehéz társadalmi körülmények más esetben sem mentesítenek a büntetőjogi felelősség alól. A kódex azonban mégis rögzíti, hogy – álláspontja szerint – a jogszabályok és a társadalmi felfogás bizonyos határok között a hálapénzt eltűri. Véleményünk szerint azonban a jogszabályokból ennek éppen az ellenkezője vezethető le, amint az a következő fejezetekben kifejtésre is kerül.
A szabályzat további rendelkezései tisztán az etikai felelősség szabályait rendezik. Az orvosok egymás közt nem adhatnak és egészségügyi dolgozótól nem fogadhatnak el hálapénzt, ennek megszegése kirívóan súlyos etikai vétség. Kirívóan súlyos etikai vétség továbbá bármilyen anyagi juttatást vagy egyéb előnyt a betegtől, vagy hozzátartozójától bármilyen módon kikényszeríteni. Úgy véljük, ezek a rendelkezések természetüket tekintve valóban illeszkednek az etikai szabályozás tárgykörébe, és alapvetően tartalmilag is helytállók. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet, hogy a kollégák vonatkozásában rögzített tilalom önkényesen tesz különbséget egészségügyi dolgozó és nem egészségügyi dolgozó között. Itt utalunk a tanulmányunkban már kifejtett védendő értékekre, amelyekbe beletartozik az egészségügyi ellátás átláthatósága, tisztességes működése és a szolgáltatások egyenlő feltételek mellett történő igénybe vétele, valamint az elvben szolidaritási és biztosítási alapon működő azonos, egyenlő és megkülönböztetés nélküli ellátás. Így a kódex erre vonatkozó – talán nem szerencsés – megfogalmazása a nem egészségügyi dolgozó betegeknek akaratlanul is azt üzeni, hogy a fenti értékek nem maguktól értetődők.
2.2. Az MESZK Etikai Kódexének hálapénzre vonatkozó rendelkezései
Ugyancsak rendelkezik a hálapénzről a MESZK Etikai Kódexe, amely az egészségügyi szakdolgozók számára szolgál iránymutatásként a betegekkel, a társadalommal, illetve egymással szemben követendő etikus magatartás szabályairól. Az egészségügyi intézményrendszerben az orvosok mellett rendkívül értékes munkát végeznek a szakdolgozók (ápolók, asszisztensek, gondozók, stb.) is, szerepük nélkülözhetetlen az ellátásban. Noha összege valószínűleg elmarad az orvosokétól, ám köztudottan ezek a munkakörök is érintettek a hálapénzzel.
Az egészségügyi szakdolgozók megbecsülése és az őket övező közbizalom erősítése érdekében tehát a MESZK is rögzít hálapénzre vonatkozó szabályokat. E szerint az egészségügyi szakdolgozó nem kérhet hálapénzt, és magatartásával sem utalhat arra, hogy a betegtől bármiféle külön juttatást várna el.[22] Némileg alacsonyabbra teszi viszont a mércét az etikai szabályozás, mint az orvosok esetében. Az etikai normák különösen súlyos megsértésének minősülő esetek köre valamivel szűkebb, mint a MOK kódexben, hiszen a hálapénz kifejezett kérése (vagy erre utaló magatartás) bizonyos kiemelt helyzetekben minősül súlyosabban: ilyen a sürgősségi betegellátás, haldokló beteg ellátása, egészségügyi dolgozó ellátása, illetve minden olyan eset, amikor az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés korlátozott. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy etikus magatartásnak tekinti a szakma, ha más, az ott fel nem sorolt esetekben kerül sor a hálapénz kérésére vagy átvételére. Úgy véljük, hogy a rendelkezés mindössze azokat a súlyosabban minősülő eseteket írja körül, amelyeket kirívóan etikátlannak tekint a szakmai testület.
Fontosnak tartjuk újra kihangsúlyozni, hogy az etikai szabályzatok (MOK és MESZK Etikai Kódexe) kizárólag a szakmai etikai felelősség kérdésében foglalhatnak állást, így arra csak szakmai etikai eljárás körében lehet felelősséget alapítani. Az etikai, a (munkajogi) fegyelmi és a büntetőjogi felelősség tehát egymástól elkülönült alakzatok, amelyek – bár megalapozhatja azonos cselekmény – egymástól függetlenül, de párhuzamosan is felmerülhetnek. Ebből következik, hogy amint az etikai szabályok megsértése nem minden esetben meríti ki egyúttal a munkajogi vagy büntetőjogi felelősséget is, úgy a jogsértés megállapítása alól sem jelent feltétlenül mentesülést az, ha a szakmai etikai szabályok alapján egy magatartás még nem tekintendő súlyos etikai vétségnek. Az etikai és a munkajogi fegyelmi felelősség egymástól független felelősségi alakzatok, amelyek önállóan is megállapíthatók, bár bizonyos esetekben mutathatnak összefüggést. Egy adott magatartás lehet ugyanis súlyos etikai vétség, emellett pedig – amennyiben az etikai bizottság mellett a munkáltató is felelősségre vonja a munkavállalót – egyúttal munkajogi szempontból vétkes kötelezettségszegés is. Sőt, amennyiben a büntetőjogi tényállás elemeit is kimeríti, úgy azonos cselekmény mindezeken túl a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) szerint is büntetendő.
3. A hálapénz munkajogi megítélése. A munkáltató előzetes hozzájárulása: munkajogi kategória vagy büntethetőségi akadály?
A hálapénz mindennapi gyakorlatában jelentős szerep (és felelősség!) jut az egészségügyi foglalkoztatónak és az egészségügyi kamarai szemléletnek is. A szakmai és erkölcsi elvárásokat elsődlegesen a munkáltató közvetíti az egészségügyben dolgozók felé, így közvetlen felelősség hárul a szakmai vezetésre. A szabályok betartatása ugyanis elképzelhetetlen a munkáltató együttműködése nélkül.
Akár a részben megengedő, akár a teljesen tilalmazó elv követése mellett köteleződik el a szakmai vezetés és a kormányzat, az ezt megalapozó döntéshez elengedhetetlen a vonatkozó munkajogi rendelkezések helyes értelmezése. A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 52. §-a kimondja, hogy „a munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki”. Nehezíti a helyzetet, hogy az Mt. gyakran idézett és sokat vitatott szabályának értelmezése és alkalmazása a feltehető jogalkotói szándéktól eltérő hatást is kifejtett. Álláspontunk szerint ennek a szakasznak azonban nem az a rendeltetése, hogy legalizálja azt a juttatási formát, amely évtizedek óta úgy van jelen az egészségügyben, hogy annak sem jogi minősége nem tisztázott, sem társadalmi elfogadottsága nem igazolt.
3.1. Díjazás elfogadása harmadik személytől a Munka Törvénykönyve alapján
Amint arra fentebb is utaltunk, az Mt. 52. § a munkavállaló alapvető kötelezettségeivel összefüggésben rendelkezik a harmadik személytől származó további juttatásról.[23] A következőkben e rendelkezéseket[24] vizsgáljuk részletesebben.
Az üzleti szokások alapján a munkavállaló különféle anyagi juttatás elfogadására kaphat ajánlatot harmadik személytől, ilyen a hálapénz is. Ezeknek a juttatásoknak a tilalmát fő szabályként mondja ki a törvény, hiszen az Mt. 52. § (2) bekezdése úgy folytatja, hogy a tilalom alól a munkáltató felmentést adhat. A rendelkezés nyelvtani szerkezetéből az a jogalkotói szándék következik, hogy a törvény alapvetően tiltja a további juttatások (borravaló, hálapénz) elfogadását, és csak kivételes eszközként tekint a munkáltató előzetes hozzájárulására. Ezzel a rendelkezéssel a jogalkotó a törvénybe beemelte a korábbi joggyakorlat által kialakított elvet, miszerint a munkavállaló – eltérő megállapodás hiányában – munkaviszonyára tekintettel harmadik személytől díjazást nem fogadhat el. E hozzájárulás alaki kötöttség nélkül megtehető, azonban kifejezettnek kell lennie. A munkáltatói hozzájárulás azonban a jogirodalmi álláspont szerint is a kisebb összegű, szokásosnak tekinthető ajándék elfogadására vonatkozik.[25]
A munkajogi kódex értelmezését segítő kiadványok e szakasz magyarázata során legfeljebb rövid utalás szintjén, a törvény indokolását idézve említik a hálapénzt,[26] vagy azt teljesen mellőzve kizárólag a borravaló jelenségére fókuszálnak.[27] Mindez arra enged következtetni, hogy ennek a szabálynak a gyakorlati alkalmazására ott kerül sor, ahol – a munkakör jellegéből következően – a rendszeres, szokásosan és nyíltan adott, de csekély borravaló apránként bevételt keletkeztet. Ezt igazolja az Mt. következő bekezdése is, amely garanciális jelleggel biztosítja, hogy a munkabért az ekként (munkáltatói hozzájárulással) kapott borravalóra tekintettel csökkenteni nem lehet. Így a munkavállaló szokásos borravalója nem számítható be a munkabérébe, vagyis arra tekintettel nem lehet alacsonyabb összegben teljesíteni a juttatását. Ebből következik, hogy a borravaló mértékétől függetlenül köteles munkabért fizetni a munkáltató még abban az esetben is, ha a további juttatás elfogadását előzetesen engedélyezte. A törvényben kógens rendelkezésként van jelen ez a szabály, attól nem megengedett az eltérés sem a felek megállapodása alapján, sem kollektív szerződésben.
A borravaló jogi minőségének dilemmája és ellentmondásos jellege már Jhering munkásságában is megjelent a 19. században. A borravaló már akkoriban is különböző formákban volt jelen, de e formák között lényeges különbségekre mutatott rá. Az ilyen juttatások közül csak azt az esetet tekintette társadalmi és jogi szempontból elfogadhatónak, amely az apró, mindennapi szolgáltatások ellenértékeként került átadásra, és – talán a legfontosabb jellemző – olyan felek között, amelyek egymással közvetlen kapcsolatan állnak, így ezek az udvariasságból adott, általa ártalmatlannak nevezett borravalók. Ehhez képest megkülönböztette azt az esetet is, amikor a borravaló már egyfajta minősítést, visszajelzést is jelent az igénybe vett szolgáltatással kapcsolatban, például a tányér alá helyezett borravaló a vendéglátásban, amely illeszkedett az elfogyasztott fogás értékéhez is, de egyúttal kifejezte az elégedettség mértékét is. Témánk szempontjából a következő eset a lényeges azonban, ami jellegében a hálapénzhez hasonló. Ezt Jhering egyfajta többletdíjazásnak, felárnak (Zuschlag) nevezte, olyan esetekben, amikor a díjazásban részesülő személy a szolgáltatást igénybe vevőtől kap további juttatást, mégpedig olyan teljesítményért, amely miatt egyébként ő már fizetségben részesült, attól, akitől a borravalót fizető személy igénybe vette a szolgáltatást. Ekkor ez a többletjuttatás nem az egyéni szolgáltatáshoz, hanem a teljes szolgáltatáshoz kapcsolódik. Ennek ellenére a fizetést egészíti ki, ebből következően a díjazott „kettős fizetést” kap: egyszer a szolgálatásért az eredeti megbízótól (munkáltatótól) teljes összegben, majd az igénybe vevőtől, aki külön fizet részére. Ezt sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem tartotta helytállónak, hiszen jogi szempontból nem áll fenn jogviszony a díjazott és a borravalót (többletdíjat) fizető között (hiszen a szerződéses viszony nem vele, hanem megbízójával áll fenn).[28] Jellegét tekintve ez a helyzet jogi és morális értelemben is csaknem azonos a hálapénz mai gyakorlatával, így az ezzel kapcsolatos aggályok ma is helytállók.
Természetes, hogy a harmadik féltől származó díjazás – mint borravaló – jellemzően piaci viszonyokban, így például vendéglátásban, szépségstúdiókban, futárszolgáltatásban, stb. merülhet fel.[29] Ehhez képest hálapénzzel érintett tipikus munkakörökben – orvosok, más egészségügyi alkalmazottak – esetében eleve kizárt a béralku kérdése, így tehát nem is képzelhető el a bér csökkentése a hálapénzre tekintettel. Ebből logikusan az következhet, hogy a jogalkotói szándék biztosan nem erre a helyzetre modellez a szabály megalkotása során. Az egészségügyi intézményekben, közalkalmazotti jogviszonyban (központi bértábla alapján) történő foglalkoztatás során fel sem merülhet az 52. § (3) bekezdés alkalmazása. Márpedig a törvény szabályozási logikája alapján[30] az azonos szakaszon belüli három egymást követő bekezdés szorosan összefügg, így nyilvánvalóan azonos életviszonyt rendez.
A hozzájárulás tehát arra jogosíthatja fel a munkavállalót, hogy a vele közvetlen jogviszonyban nem álló, harmadik személytől fogadjon el sajátos, kiegészítő díjazást, mégpedig olyan szolgáltatásért, amely a munkáltató és e harmadik személy között fennálló jogviszonyon alapul. Leegyszerűsítve mindez azt jelenti, hogy ezekben az esetekben a munkáltató ügyfele (szerződéses partnere) fizet valamilyen többletdíjazást a partnere munkavállalójának.
A harmadik személytől kapott díjazás kiegészítő jellegét voltaképpen megerősíti a (4) bekezdés. A rendelkezés ebbe a kategóriába von minden egyéb szolgáltatást is, amelyet a munkáltatót megillető (eredetileg kikötött, „beárazott”) szolgáltatáson felül a munkavállalónak nyújt a harmadik személy, jellemzően a munkáltató szerződéses partnere, ügyfele. Ilyen szolgáltatásnak minősül bármilyen ajándék, belépőjegy, de vagyoni értékkel bírhat az árengedmény biztosítása is, vagy például egy szakmai vagy akár magáncélú utazás térítése. A szabály értelmezése során nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek – az egymással összefüggő – rendelkezések alapvetően azt írják körül, hogy mely juttatások azok, amelyeket nem fogadhat el és nem kérhet a munkavállaló a munkaviszonyával összefüggésben, hacsak arra a munkáltató kivételesen engedélyt nem ad. Erre emlékeztet a törvényhez fűzött kommentár is, amely ezt a rendelkezést szintén a tilalom vonatkozásában ragadja meg.[31]
3.2. A munkáltatói hozzájárulás jogi minősége
A paraszolvenciával kapcsolatos gondolkodás egyik sarokpontja az Mt. fent említett rendelkezése. Ennek a szabálynak a félreértése és rendeltetésével ellentétes alkalmazása mégis azt a téves képzetet kelti, hogy a munkáltató mintegy szentesítheti a hálapénz elfogadását. Vitatjuk tehát azt – az első olvasatra ugyan logikusnak tűnő – jogirodalmi álláspontot, amely szerint „a munkáltató előzetes hozzájárulásával elfogadott előny nem jogtalan, mivel ilyen esetekben nem érvényesül az Mt.-ből eredő tilalom”. Annyiban helyes az érvelés, hogy a munkajog hivatkozott rendelkezése kifejezetten arra jogosítja fel a munkáltatót, hogy kivételt tegyen a tilalom alól,[32] ám ez az elfogadott (kért) előny jogossága vagy jogtalansága szempontjából nem döntő. A törvény által lehetővé tett munkáltatói hozzájárulás kapcsán hasonlóan vélekedik Berke Gyula is, aki szerint ellentétes lett a gyakorlat a törvényalkotó eredeti szándékával, mivel a rendelkezés nem elsősorban a paraszolvenciára vonatkozik, és „nem az volt a hálapénz-szabályként elhíresült bekezdések célja, hogy annak elfogadását lehetővé tegye”.[33]
A paraszolvenciát övező büntetőjogi kérdések vizsgálatára a következő fejezetben kerül sor, ám – munkajogi összefügései miatt – már e helyütt is érdemes leszögezni, hogy ezen a ponton csak látszólag találkozik a munkajogi és a büntetőjogi szabályozás. Véleményünk szerint a munkáltatói hozzájárulás lehetősége, lévén az munkajogi rendelkezés, kizárólag munkajogi joghatással bír. Nincs és nem is lehet tehát büntetőjogi jelentősége. A hálapénz esetében – határozott álláspontunk szerint – a munkáltató előzetes hozzájárulása nem zárhatja ki büntetőjogi felelősséget.
A Btk. büntethetőséget kizáró okként nevezi meg a jogszabály engedélyét.[34] A szabályozási logikából azonban az következik, hogy e munkáltatói hozzájárulás – mint munkajogi hatással járó nyilatkozat – ebben az összefüggésben nem jelent büntethetőségi akadályt. A hálapénz esetében a hozzájárulás lehetőségének e módon való értelmezése és alkalmazása súlyos félreértésen alapul, ellentétes a jogrendszer egyéb, a tárggyal összefüggő rendelkezéseivel, és bizonyosan szemben áll a munkajogi szabály rendeltetésével
Ezt az álláspontot több gondolat is megerősíti. Az Mt. 52. § e szerint nem vonható a jogszabályi engedély körébe, hiszen a jogszabály engedélye – büntetőjogi értelemben – nem azonos a munkáltató jogszabály által lehetővé tett engedélyével, és bizonyosan nem azt teszi lehetővé, hogy korrupciót legalizáljon.[35]
Kiemelendő emellett az a lényeges szempont is, hogy ez a tág munkajogi lehetőség nem a jelenleg hatályos jogszabályi környezetben született, hanem a korábbi Btk. idején. Szintén alapvető jelentőségű az a tény is, hogy a munkáltatói engedélynek, mint egyoldalú munkáltatói nyilatkozatnak nincs jogszabályi jellege, ennélfogva nem írhat felül törvényi szabályozást.[36] Márpedig az Mt. 52. § nem az orvost jogosítja fel a hálapénz elfogadására, hanem – amint arra Tóth Mihály pontosan rámutat – a munkáltatót jogosítja fel arra, hogy engedélyezze többletjuttatás elfogadását.[37] Büntetőjogi szempontból ezért a hozzájárulás lehetősége nem jelent közvetlen jogszabályi engedélyt, mindössze munkajogi szempontból rendezheti a harmadik személytől elfogadott juttatást. Bizonyos munkakörök (pl. felszolgáló, taxisofőr, üzletkötőkkel kapcsolatot tartó munkavállalók) esetében az ilyen juttatások ugyanis gyakran felmerülnek, ezért azt a munkáltató és munkavállaló viszonyában előre tisztázni érdemes. Ez elsősorban az esetleges kötelezettségszegés szempontjából lehet fontos, erre utal a szabály rendszertani elhelyezkedése is, hiszen azt a munkajogi kódex az alapvető kötelezettségeket tartalmazó fejezetben helyezte el.
A munkáltatói hozzájárulás mindezek mellett az érvénytelenség szabályai alapján sem lenne büntethetőségi akadályként értelmezhető. Az Mt. 27. § alapján semmis az a megállapodás (és egyoldalú nyilatkozat[38]), amely munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik. A Büntető Törvénykönyv – jogszabályi minősége folytán – munkaviszonyra vonatkozó szabály,[39] így a semmisség jogkövetkezményével járna, ha a munkáltató olyan hozzájárulást adna, amely a Btk.-ba ütköző vesztegetés elfogadását tenné lehetővé. Ebből következően a munkáltatói hozzájárulás egyrészt kizárólag a munkajogi jogkövetkezmények körében értelmezhető, másrészt csak olyan esetekben jelenthet előzetes beleegyezést, ahol a díjazás elfogadása a büntetőjogi felelősséget még nem veti fel.
4. Büntetőjogi összefüggések
A hálapénz időről időre heves vitákat vált ki büntetőjogi értelemben is, így a témában szinte elkerülhetetlen e szempontok vizsgálata. Ebben a fejezetben arra vállalkozunk, hogy – a fellelhető álláspontok bemutatásával – a büntetőjogi aspektusokat tárjuk fel, rámutatva az esetleges ellentmondásokra. Fontosnak tartjuk azonban leszögezni, hogy cikkünkben nem törekszünk, és – mélyebb büntetőjogi szakismeret hiányában – valószínűleg nem is tudnánk az egymással sokban ellenkező álláspontok között igazságot tenni, illetőleg olyan javaslattal előállni, amely kétséget kizáróan megoldaná a problémát. Ez a feladat álláspontunk szerint a jogalkotásra hárul, hiszen az ellentmondásokat megfelelő és egyértelmű (elsősorban büntetőjogi) szabályozással lehetne feloldani, ám ezzel a jogalkotó mindmáig adós.
Kiindulópontként itt is érdemes rögzíteni, hogy a paraszolvencia olyan juttatás, amelynek nem tisztázott a jogalapja, nem áll mögötte olyan jogcím, amelyet jogszabály vagy a felek megállapodása meghatározna. A hálapénzt elfogadó személyek – jellemzően közalkalmazottak – a bérükön felül olyan szolgáltatásért kapnak további ellenszolgáltatást, amely tevékenységükért elsődlegesen a foglalkoztatótól részesülnek díjazásban. Ezeket a szolgáltatásokat a betegek (vagy hozzátartozóik) annak ellenére honorálják, hogy azok ellenértékét az ellátórendszer keretében elvben megfizették, vagyis további díjazást már nem kellene fizetniük érte.
Ezzel némileg ellenkező álláspont is napvilágot látott azonban egy hálapénzzel kapcsolatos büntető ítéletben,[40] amely szerint egy sajátos, nem nevesített orvosi kezelési szerződés jött létre a páciensek és az orvos vádlottak között.[41] Az okfejtés egy – meglehetősen távoli – párhuzam alkalmazásával a német jogirodalomból kiindulva arra mutat rá, hogy az orvos és beteg között létrejövő jogviszony egy sajátos polgári jogi jogviszony, mégpedig egy speciális szolgáltatási szerződés. Jóllehet, amint arra a cikk is utal, a német joggyakorlat nem a paraszolvencia kérdésében alakította ki ezt az álláspontot, hanem az e jogviszonyból eredő esetleges felelősség érdekében (diagnosztikai tévedés, tájékoztatási jog megsértése), ennek ellenére a hivatkozott döntés elismeri ennek a sajátos jogviszonynak a létét. Mi több, azt is kimondta, hogy ez a nem szabályozott szerződéstípus nem tiltott, így jogtalannak sem tekinthető.[42] Álláspontunk szerint azonban ezzel a logikával általános érvénnyel nem lehet legitim jogalapot teremteni a hálapénz átvételére. Még ha a konkrét büntetőügyben a bíróság el is fogadta a polgári jogi jogviszony létét, véleményünk szerint ez az érvelés a hálapénz tekintetében több szempontból is vitássá tehető. Habár a beteg közvetlenül az orvossal kerül kapcsolatba, nem lehet megfeledkezni arról, hogy elsődlegesen mégis a kórház, egészségügyi intézmény szolgáltatását veszi igénybe. A paraszolvenciával érintett helyzetek legtöbbje esetén tehát szükségtelen és helytelen is az orvos (egészségügyi dolgozó) és a beteg közötti külön jogviszonyról beszélni. Nincs tehát olyan tisztázott jogcím, a polgári jogi alapelveknek is megfelelő jogszerű megállapodás, amely megfelelő jogalapot teremtene a további juttatásra.
Ha pedig a „fizető” beteg által anyagi előnyhöz jut az orvos vagy más alkalmazott, úgy az előnynek a jogossága már megkérdőjelezhető. Kulcsfontosságú kérdés tehát, hogy ez az előny jogtalan-e, mivel a jogtalan előny[43] a büntetőjog fogalmi rendszerében is értelmezendő, mégpedig a korrupciós bűncselekmények körében. A vesztegetési tényállásokkal vont párhuzam gondolata nem új keletű: a Jogtudományi Közlöny hasábjain már 1979-ben is a korrupciós bűnözéssel összefüggésben kerül említésre a hálapénz. A szerző már négy évtizeddel ezelőtt is arra mutatott rá, hogy a jogtalan előnyök juttatása egyes területeken a jövedelmek illegális felosztását eredményezte. Példaként egy – ami szemmel is kirívóan magas – budapesti statisztikát ismertetett. Egy korabeli reprezentatív felmérés adatai alapján csak a fővárosban „700 000 család évenként mintegy 150 millió forintot (!) fizetett ki az ,ingyenes’ orvosi ellátásért. — vagyis ilyen óriási összeget tett ki csupán az orvosoknak nyújtott jogtalan előnyök értéke, a parasolventia.”[44] Mindebből jól látható, hogy az elmúlt negyven év a hálapénz elterjedtségének arányaiban, számosságában nem hozott valódi változást, másrészt annak büntetőjogi értelmezése is hasonló kérdéseket vetett fel már abban az időben is.
4.1. A hála önkéntes kifejezése vagy vesztegetés?
A paraszolvencia egyik logikus következménye, hogy képes torzítani a szolgáltatás azonos színvonalát. Az egészségügyi ellátások biztosítotti alapon elvileg azonos minőségben vehetők igénybe. Tekintetbe kell azonban venni, hogy a hazai ellátórendszer rengeteg közismert problémával küzd: sok esetben többhónapos műtéti várólistákkal, vizsgálatok előtti hosszú várakozásokkal, túlterhelt orvosokkal kell számolniuk a betegeknek. Ha pedig a hálapénzt fizető beteg privilegizált helyzetbe jut, akkor azonos, egyenlő és megkülönböztetés nélküli ellátásról aligha beszélhetünk.
A fentiek alapján tehát joggal merül fel, hogy a hálapénzzel szemben szükséges-e fellépni a büntetőjog eszközeivel. Hatályos büntetőjogunk a vesztegetéssel összefüggő cselekményeket a Büntető Törvénykönyv XXVII. fejezetében, a korrupciós bűncselekmények között rendeli büntetni. E cselekmények védett jogi tárgya a közélet, a gazdasági és társadalmi kapcsolatok tisztaságához fűződő társadalmi érdek. Ebbe a körbe – védendő értékként – nyilván beletartozik az egészségügyi ellátás átláthatósága, tisztességes működése és a szolgáltatások egyenlő feltételek mellett történő igénybe vétele.
A hálapénz a fentebb kifejtettek alapján nyilván sok tekintetben káros és hátrányos a társadalmi folyamatok egy részére. Hogy beszélhetünk-e ez esetben társadalomra veszélyességről is – amely a bűncselekmény egyik szükséges fogalmi eleme –, ahhoz a Btk.-ban meghatározott fogalom[45] elemzése szükséges. E körben pedig annak van jelentősége, hogy elfogadjuk-e azt a tényt, hogy a hálapénz elfogadása sérti vagy veszélyezteti más vagy mások jogait.
Ha azonban az általánosításokon és a közismert sztereotípiákon túljutva konkrét eset vizsgálatára kerül sor, úgy a büntetőjog szabályozási és alkalmazási logikáját kell követni. A büntetőeljárásban ugyanis a morális érvek, sejtések vagy vélelmezett sérelmek nem elegendők. Büntetőjogi felelősség megállapítására csak abban az esetben kerülhet sor, ha kétséget kizáróan bebizonyosodik a vádlott bűnössége. Kétség esetén a vádlott terhére ugyanis nem dönthet a bíróság.[46] A fent idézett ítélőtáblai döntés kitért arra, hogy a bíróság feladata, hogy – bizonytalanság esetén – meghúzza a határt a jog által tiltott és nem tiltott cselekmények között, így a konkrét eset egyes tényállási alpontjait külön-külön elemezve kellett vizsgálnia, mely esetben valósult meg a vád tárgyává tett cselekmény, és mely esetekben nem.[47]
4.1.1. Passzív gazdasági vesztegetés
A passzív vesztegetés bűntettét a Btk. a 291. § (1) bekezdésében szabályozza, e szerint büntetendő az az elkövető, „aki (…) tevékenységével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, avagy a jogtalan előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja, illetve a rá tekintettel harmadik személynek adott vagy ígért jogtalan előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért”.
A gazdasági vesztegetés elfogadása tehát háromféle elkövetési magatartás útján valósulhat meg, hiszen a törvény a jogtalan előny kérésén túl kifejezetten nevesíti az előny – vagy az előny ígéretének – elfogadását is, illetve az előny kérőjével vagy elfogadójával egyetértést. A Btk. kommentárja alapján az előny kérése az előny adására vonatkozó óhaj kifejezését, a korrupciós kapcsolat kezdeményezését jelenti. Az előny elfogadása ehhez képest – az óhaj kifejezése nélkül is – önmagában a dolog (pénz) átvételével is tényállásszerű. Jóllehet, a hálapénz esetében az előny átadása-átvétele jellemzően közvetlen módon történik, a törvény alapján közvetett módon is megvalósulhat a passzív vesztegetés. Büntetendő ugyanis az a magatartás is, ha az elkövető kifejezetten vagy hallgatólagosan tudomásul veszi, hogy egy harmadik személy valamilyen jogtalan előnyt – az elkövetőre tekintettel – kér vagy kap, mivel ez esetben az előny kérőjével vagy elfogadójával egyetért. Az előny kérése és az elfogadása nemcsak nyíltan, hanem leplezetten, ráutaló magatartással is történhet.[48]
Az orvos tehát a hálapénz által további juttatáshoz – azaz előnyhöz – jut az egészségügyi intézmény mint gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében végzett tevékenységével kapcsolatban. Az, hogy a hálapénz kérése és elfogadása – adott körülmények között – kimerítheti-e a büntetőjogi tényállás minden fogalmi elemét, több tényező függvénye.
A hálapénz elfogadása a fent ismertetett tényállás alapján a vesztegetés elfogadásának minősül(het), de a joggyakorlat azt mutatja, hogy az utólag adott juttatásért „nem állapítanak meg büntetőjogi felelősséget, amennyiben nem kérte, hanem csak elfogadta a jogtalan előnyt.”[49]
4.1.2. Aktív gazdasági vesztegetés
A vesztegetési tényállások – a passzív megvalósulás, azaz az elfogadás mellett – szükségképpen feltételeznék a vesztegetés aktív oldalát is. Ez tehát azt jelenti, hogy elvben nem képzelhető el a büntetőjogi felelősség megállapítása, ha egyidejűleg a vesztegetés, vagyis az aktív oldal nem valósul meg. Mindezek alapján a beteg magatartása is vizsgálandó lenne. Ám a téma sajátos érzékenysége okán a beteget vagy hozzátartozóját kiszolgáltatottnak tekintjük, így az aktív oldallal kapcsolatban jóval megengedőbb a közvélekedés, kevésbé tartja elítélendőnek. Ha azonban azt állítjuk, hogy a korrupciót maga a rendszer tartja fenn, akkor a beteg vonatkozásában is felmerül a társadalomra veszélyesség.
Ha tehát elfogadjuk azt a feltevést, hogy a hálapénz kimerítheti a vesztegetés elfogadása büntető tényállását, akkor a cselekmény másik szereplője sem eshet kívül a büntetőjog látókörén. A Btk. az aktív gazdasági vesztegetés tényállását a következőként határozza meg: „Aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző személynek vagy rá tekintettel másnak azért ad vagy ígér jogtalan előnyt, hogy a kötelességét megszegje, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.[50] A tényállás azonban nem teljesen tükrözi a passzív oldalt, hiszen igen lényeges eleme a vesztegető tudattartalmában megjelenő (és bizonyítandó!) kifejezett célzat is. Ez pedig az, hogy az előnyt az elkövető azért adja át, hogy az azt elfogadó a kötelezettségét megszegje. Ha tehát – folytatva a fenti felvetést – a vesztegetés elfogadása kriminális cselekmény, az nem feltétlenül jár együtt a betegek vagy hozzátartozók tömegének büntetőjogi felelősségre vonásával. A hálapénzt adó betegek akkor kerültek a gyanú árnyékába, ha az előnyt kötelességszegésért adták vagy ígérték.[51] Tehát passzív vesztegetőnek a hálapénzt kérő orvos tekinthető, míg a hálapénzt adó beteg vagy hozzátartozó aktív vesztegetőnek minősülhet. Nem valósul meg azonban az aktív vesztegetés akkor, ha nem kötelezettségszegésre akarja rábírni az orvost a másik fél, azonban a passzív vesztegetés ilyen esetben is megállapításra kerülhet.[52]
Elképzelhetőek természetesen olyan tényállások, amelyekben a kötelezettségszegés ténye nyilvánvaló lehet, például ha az orvos hamis kódot (diagnózist) rögzít, hogy a várólistán előre sorolja a beteget. Ha azonban a kiemelt eljárás például abban áll, hogy a váróból előbb hívja be azt a beteget, aki paraszolvenciában részesítette, akkor természetesen már nehezebben megragadható – és bizonyítható – a kivételezés ténye.
4.2. Jogszerű többletjuttatás – jogtalan előny
A közelmúltban kialakult viták és nyilvánosságra került döntések egyik fő csomópontja – az előzetes vagy utólagos elfogadás mellett – az előny (mint büntetőjogi feltétel) fogalmának megítélése volt. A passzív gazdasági vesztegetésnek ugyanis egyik alapvető tényállási eleme a jogtalan előny. Ahhoz tehát, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítható legyen, a kért vagy elfogadott előnynek szükségképpen jogtalan előnynek kell lennie, hiszen büntetőjogi értelemben csak abban az esetben valósul meg a vesztegetés elfogadása, ha a törvényi tényállás minden tényállási eleme megállapítható. Mivel a hálapénz elfogadása során a tényállás egyéb elemei – az elkövetési magatartások és a gazdálkodó szervezetnél végzett tevékenységgel való összefüggés – jellemzően vitán felül fennállnak, így az előny jogtalansága az a pont, ahol a felelősség vitássá tehető.
Büntetőjogi értelemben tehát alapvető jelentősége van annak az elvi kérdésnek, hogy az ekként elfogadott előny tekinthető-e jogtalan előnynek. A törvény hatályos megfogalmazása tartalmazza az előny jogtalan minőségére utalást. A jogtalan jelző az, amivel a jogalkotó a vesztegetést megalapozó előnyt elválasztja a szokásos ajándékoktól (kínálás, virág, édesség), ezek átadását, illetve elfogadását ugyanis nem tekinti büntetendőnek. A paraszolvencia – természetében és értékében – azonban messze meghaladja ezeket a gesztusokat. A tapasztalatok alapján minimum öt-, de akár hatszámjegyű összegeket is rejtenek a borítékok, és célját tekintve is nyilván többről van szó, mint a köszönet és hála figyelmes kifejezéséről.
Érdemes megvizsgálni ebben a kérdéskörben, hogy a többletjuttatás valójában mit honorál. Sok esetben olyan kezelésért fejezi ki a beteg a háláját ezen a módon, amely a társadalombiztosítási rendszer által finanszírozott ellátás, ez nyilván már önmagában megkérdőjelezi az így kapott előny jogosságát. Bizonyos helyzetekben azonban ehhez képest valamilyen többletszolgáltatásban is részesül a beteg. Álláspontunk szerint ez önmagában nem teszi jogszerűvé ezt a sajátos ügyletet. A költségvetési szervként működő egészségügyi intézmény dolgozói a munkájukkal kapcsolatban a betegektől ellenszolgáltatást nem kérhetnek, hiszen az ilyen előny eleve jogtalan, sőt abban az esetben is, ha az orvos olyan szolgáltatástöbbletet vállal, amire jogviszonya alapján nem volna köteles.[53] Bár ezt az idézett harmadfokú ítélet alapvetően a kifejezett kérésre adott paraszolvencia kapcsán mondta ki, be kell látni azonban, hogy többletszolgáltatáson alapuló további díjazás mindenképpen aggályos ezekben a szituációkban. Hiszen akár kérésre, akár burkoltan (szokás alapján) kerül rá sor, a kórházak és egészségügyi létesítmények nem megfelelő színterei ezeknek a privát ügyleteknek. Az egészségügyi többletszolgáltatás vállalása nehezen választható el ilyen helyzetben a biztosítotti alapon igénybe vett ellátástól, így annak kizárólag magánrendelésen, piaci alapon lehet helye. És ebben a vonatkozásban annak szintén nem lehet jelentősége, hogy a díjazás előre vagy utólag történik.
A jogtalanság és jogosság elhatárolása körében felmerül az adójogszabály jelentősége is. Amint azt fentebb kifejtettük, az Szja. törvény kifejezetten nevesíti ezt a bevételt, mégpedig abban az összefüggésben, hogy kiveszi a hálapénzt az adómentes tételek közül. Fontos azonban tisztán látni, hogy az még nem teszi jogszerűvé a hálapénzt, hogy azt egy külön törvény adóköteles jövedelemként nevezi meg. Ez az adójogi rendelkezés ugyanis kifejezett engedélyt nem fogalmaz meg, a jogalkotó célja kizárólag az lehetett, hogy egyes, gyakrabban előforduló jövedelemtípusok esetében rögzítse azok adóköteles jellegét.[54] Zavaros, és a jogalkotási logikával összeegyeztethetetlen lenne, ha ennek a – kizárólag közbevételi oldalról közelítő – rendelkezésnek más jogágba tartozó hatást tulajdonítanánk, nevezetesen munkajogi vagy büntetőjogi felelősség alóli mentesülést alapozna meg. Ez tehát nem teszi jogossá a hálapénzt, mint ahogyan a munkáltató előzetes engedélye is hasonló kétségeket vet fel.
4.3. Pénz a borítékban: utólag
A passzív vesztegetés büntetőjogi tényállásának megfogalmazása az elmúlt csaknem húsz évben többször változott, ennek részleteit e cikk keretében nem kívánjuk mélyebben ismertetni. Lényeges viszont, hogy – szemben a korábbi szövegezéssel – ma nem szerepel a „kötelezettség megszegéséért” fordulat a törvényi fogalomban, az elkövetés körülményei tekintetében csupán annyit rögzít a törvény, hogy a jogtalan előnyt a tevékenységével kapcsolatban kéri vagy fogadja el az elkövető. A 2013. július 1. napján hatályba lépett Büntető Törvénykönyv alapján tehát a hálapénz elfogadása is bűncselekmény.[55] A törvény szövegéből – annak egyenes értelmezésével – legalábbis ez következik.
A hálapénz kérése és előzetes elfogadása kérdésében többé-kevésbé egyöntetű álláspont alakult ki. A Kúria értelmezése szerint[56] a kért (és ennek eredményeként kapott) juttatás biztosan nem tekinthető jogszerűnek, nem tartozik a hálapénz – még jogilag elfogadható – kategóriájába. A kérésbe beleértendő minden olyan magatartás, így a célozgatás, a szokásokra történő figyelemfelhívás stb. is, amely az önkéntességet, s ennek folytán a juttatás hálapénz jellegét kizárja. A kialakult szokások, elvárások alapján ugyanis – a sok esetben kényes – kórházi szituációkban egy homályos utalást is nyomatékos kérésként értelmezhet a beteg.
A témában napvilágot látott tudományos igényű cikkek között olyan elmélettel is lehet találkozni, amely szerint az előre adott hálapénz is kiállhatja a jogszerűség próbáját, hiszen – a szerző álláspontja szerint – elképzelhető olyan helyzet, például egy kétes kimenetelű műtét, amikor a beteg önkéntesen előre ki kívánja fejezni a háláját.[57] Ezzel a megközelítéssel magunk nem értünk egyet. A hálapénz fogalmában természetszerűleg benne rejlik az utólagosság. A hála a szó köznapi értelmében olyan érzés, illetve annak tevékeny megnyilvánulása, amely szükségképpen feltételez a másik fél oldaláról is valamilyen köszönetre érdemes magatartást. Az Értelmező Szótár szerint a hála köszönetből és lekötelezettségből összetevődő érzés, amely valamely jó cselekedetéért, szívességéért, szolgálatáért tölt el valaki iránt.[58] Meglehetősen nehéz elképzelni, hogy egy még meg sem történt jó cselekedet már előre kiváltsa ezt az emelkedett érzést. A bírói gyakorlat is ezt az álláspontot erősíti, hiszen egy, a Kúriát is megjárt ügyben az elsőfokú bíróság is arra jutott, hogy a hála a szó nyelvtani értelmében köszönetet, viszonzást jelent, amelyet szükségképpen meg kell előznie valamely, azt kiváltó cselekvésnek, viselkedésnek.[59] Véleményünk szerint tehát jogi és etikai szempontból egyaránt aggályos a paraszolvencia előzetes fizetése. A hála érzésének kifejezése helyett inkább valamilyen elvárt ellenszolgáltatás megelőlegezett díjának tekinthető, ami – ha a jogellenesség egyéb feltételei is adottak – a vesztegetési tényálláshoz közelít.
Míg az előzetesen átadott hálapénz kérdésének viszonylag egységes a megítélése, addig a paraszolvencia utólagos elfogadása már nagyobb teret enged a vitának. Ennek oka, hogy az egészségügyi szakmai vezetés is élesen megkülönbözteti az előre kért vagy elfogadott juttatást az utólagos és önkéntes elhatározáson alapuló paraszolvenciától. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy álláspontunk szerint ez a megkülönböztetés valójában csak kevés esetben lehet alkalmas az elhatárolásra. A gyakorlatban a juttatás időbelisége inkább technikai kérdés, amely a jogi aggályok látszólagos kiküszöbölésére ugyan alkalmas lehet, ám a hálapénz természetét és rendeltetését valójában nem befolyásolja. E tekintetben nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni a hálapénzt fizető személy (beteg vagy hozzátartozója) tudati tartalmát, ami már önmagában jellegadó szempont, az ellátás minőségétől függetlenül. A paraszolvencia megítélése során másodlagos szempont, hogy valóban privilegizált helyzetbe kerül-e a beteg a hálapénzt nem fizető társaihoz képest. A juttatás természete szempontjából tehát irreleváns, hogy azt kérte-e az orvos, mint ahogyan az is, hogy azáltal valóban jobb ellátásban részesült-e a beteg. Elegendő ugyanis már az is a visszaélésszerű működéshez, ha a betegnek az a szubjektív vélekedése és nem titkolt igénye, hogy ezzel a többletdíjazással valamilyen előnyhöz jut, és az orvos pedig meghagyja ebben a hitében.
Az utólagosság – mint elhatárolási szempont – pedig szintén erősen vitássá tehető, hiszen kérdéses, mit tekintünk utólagosnak. A teljes gyógyulás, utolsó kontrollvizsgálatok, vagy már a beavatkozás és vizsgálat is lehet az a viszonyítási pont, amely előtt még jogellenes a további díjazás, azt követően viszont már szabadon átvehető? Ez a különbségtétel – ha objektívan szemléljük – némileg erőltetett, és valójában alkalmatlan az elhatárolásra. Az egészségügyi beavatkozások jelentős részében a műtétet vagy kezelést követően hosszabb-rövidebb gyógyulási időszak következik, ismétlődő kontrollvizsgálatokkal. Ha tehát például a műtétet vagy más beavatkozást követően díjazzák hálapénzzel az orvos munkáját, azzal az együttműködésnek (és az orvosra utaltságnak) még nincs vége, hiszen varratszedés, utókezelés és kontrollvizsgálatok is követik. A beteg tehát jellemzően a hálapénz átadását követően is találkozik kezelőorvosával, és bízik a megkülönböztetett figyelemben. Szükséges belátni, hogy nehezen lenne meghúzható teljes bizonyossággal olyan időbeli határvonal, ahonnan már utólagosnak tekinthető a díjazás. Sajnos sok betegség esetében még a rehabilitáció és tünetmentesség után is számolni lehet a kór kiújulásával, ami miatt pedig ismét a korábbi kezelőorvoshoz vezet a páciens útja.
Mindazonáltal az egészségügyi szakmai felfogás és a jelenleg elterjedt, ám vitatható jogi álláspont lényegében erre az elhatárolásra épül. Ennek egyik kiindulópontja a Munka Törvénykönyvében található rendelkezés némileg hibás értelmezése, valamint – ezt kiegészítve – a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexének bizonyos rendelkezései. Véleményünk szerint azonban a hálapénz elfogadásához való munkáltatói hozzájárulás nem értelmezhető büntethetőséget kizáró okként. Emellett pedig az sem lenne megfelelő – és a szakmai kamara feladatához illeszkedő – megoldás, ha a hálapénzzel kapcsolatos felelősségi kérdést a MOK állásfoglalása rendezné. Cikkünk korábbi fejezeteiben erről részletesebben is szóltunk.
5. A hálapénz sorsa. Epilógus
Habár évtizedek óta vissza-visszatérő kérdés a hálapénz megfelelő rendezése, a közelmúltban ismét fellángolt a téma a szakmai közvéleményben. Noha cikkünkben arra vállalkoztunk, hogy a paraszovenciával kapcsolatos, különböző szempontú és gyakran eltérő előjelű gondolatokat szedjük csokorba, célkitűzésünk maradéktalanul talán nem is teljesíthető. S mivel a jogi és a szakmai viták sem jutottak máig nyugvópontra, így célravezetőnek véljük, ha záró gondolatok megfogalmazása előtt a témában nemrégiben napvilágot látott törekvéseket és közleményeket mutatjuk be.
5.1. A büntetőjogi kódex reformját övező viták, és a komplex megoldás igénye – jogszabályi tiltás magasabb bérszint mellett
A Magyar Rezidens Szövetség 2014 tavaszán fordult a Legfőbb Ügyészséghez, hogy – tekintettel az akkor hatályba lépő törvényváltozásra – a hálapénz utólagos elfogadásának büntetőjogi kérdésében az ügyészség szakmai álláspontját kérje, elsősorban a tekintetben, hogy az orvosok e cselekménye kimerítheti-e vesztegetés tényállását.[60] Hivatalos állásfoglalással azonban nem válaszolt az ügyészi csúcsszerv, helyette egy közleményben reagált a megkeresésre. A jogi minősítést és értékelést tulajdonképpen mellőző nyilatkozat szerint a Legfőbb Ügyészség jogszabálymódosítást kezdeményezett a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnál. A jogszabálymódosítás igényét pedig az indokolja, hogy a hálapénz elfogadásának kapcsán felmerülő vesztegetési tényállás (Btk. 291. §) megfogalmazása nem egyértelmű, hiszen „markáns jogi érvek szólnak úgy a büntetőjogi felelősség megállapítása, mint annak hiánya mellett”.[61] Az ügyészség a megkeresés alapján tehát inkább jogalkotási útra terelte a kérdést. Az ennek hatására kidolgozott törvénytervezet ismét a kötelezettségszegés oldaláról közelítette volna meg a tényállásszerűséget, ám a szabályozás javasolt szövegét már a tervezés idején számos kritika érte.[62] A 2015 júniusában elfogadott törvény végül nem tartalmazott olyan módosító rendelkezést, amely a hálapénz reformjára irányult volna.[63] Így végső soron tisztázatlan maradt az a kérdés, hogy az egészségügyben elfogadott hálapénz miként viszonyul a passzív vesztegetés törvényi tényállásához. A munkajogi kódex által lehetővé tett előzetes hozzájárulással kapcsolatban pedig szintén sok ellentmondásos – és tisztázást igénylő – értelmezés lát napvilágot.
Figyelmet érdemel egy 2020. január végén megjelent cikk is, amelyet a MOK titkára írt egy közismert internetes portálon. A cikkben a szerző különbséget tesz a „kvázi legális”, azaz nem előre elkért, elvileg adóköteles hálapénz között, amely álláspontja szerint nagy valószínűséggel csak a jelentősen kisebb rész, és rámutat, hogy a juttatott hálapénzek nagyobbik része átcsúszott a félig vagy egészen illegális zónába. A hálapénz feltételez egy mindenki számára reálisan elérhető, elfogadható színvonalú ellátást hála nélkül is, ami mára egész egyszerűen nincs meg. Ennek okai nemcsak az orvosi fizetések színvonalában, hanem az általános alulfinanszírozottságban keresendők: az eszköz-, orvos- és nővérhiány jelenségében. A hálapénzt kifejezetten károsnak minősíti, amely számos torzuláshoz vezet, többek között a szakma presztízse és belső hierarchiája, az orvos-beteg bizalmi viszony, illetve a betegutak tekintetében. Határozott véleménye szerint – amellyel mi magunk is egyetértünk – ameddig a paraszolvencia bármely formája legális, addig nincsenek egyértelmű határok, és addig semmilyen formáját nem fogják érdemben sem ellenőrizni, sem szankcionálni. A hálapénzt véleménye szerint csak egyféleképpen lehet megszüntetni: radikálisan, egyösszegű, jelentős béremelést követő törvényi tiltással. Rámutat, hogy „az egyértelmű jogszabályi tiltásnak nem az lenne a célja, hogy néhányakat börtönbe juttasson, hanem a fogalom átalakítása. Az, hogy a paraszolvencia (…) annak látsszon, ami: normális működést, fejlődést és versenyt megakasztó korrupciónak.”[64]
A cikk közvetlen előzménye az volt, hogy 2020 januárjában a Magyar Orvosi Kamara javaslatot dolgozott ki a közfinanszírozott ellátásban dolgozó orvosok javadalmazására. A javasolt bértábla jelentős béremelést irányoz elő, ütemezése tekintetében pedig 2020 januárjától a költségvetés mozgásterének erejéig kéri a bértábla megvalósítását, míg a fennmaradó részt 2021-től egy lépésben, a hálapénz tiltásával egyidőben tartja szükségesnek megvalósítani. A MOK álláspontja szerint „a beteg és az orvos elemi érdeke, hogy a hálapénzt minél hamarabb a kormányzat is korrupciónak tekintse és kriminalizálja azt”. Ennek megfelelően a javaslat része, hogy „a bértábla teljesülésével a hálapénz adását és elfogadását a büntető törvénykönyvben szankcionálja a jogalkotó”.[65]
A javaslat a nyilvánosságra került cikkek és nyilatkozatok alapján meglehetősen megosztó reakciókat váltott ki. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma kifejezetten elhatárolódott a pönalizálás gondolatától. A minisztériumi álláspont szerint a hálapénz-tilalomnak nem a Büntető Törvénykönyvben, hanem az orvosi kamara etikai kódexben kell szerepelnie, ennek ellenőrzését ugyanis kifejezetten kamarai feladatkörnek tartja a minisztérium.[66] A hálapénz kriminalizálása kérdésében a döntést tehát a szakmai érdekképviselettől várná el a kormány: Először nem a minisztériumnak, hanem az orvosoknak kellene egyetérteniük a hálapénz kriminalizálásában, azaz „rendkívül fontos leszögezni, hogy a minisztérium álláspontja szerint az orvostársadalomnak kellene eldöntenie, hogy pontosan mivel járna a hálapénz kriminalizálása”.[67]
Jelen cikk írásakor arra vonatkozóan nincs információnk, hogy a kriminalizálás terén történt-e olyan előrelépés az egyeztetésekben, amely a megoldás irányába terelné a hálapénzzel kapcsolatos aggályokat. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a szakmai oldal egységes megoldásban gondolkodik. A probléma komplexitásából ered ugyanis, hogy – a nyilvánvaló összefüggések és egymásra hatások miatt – nem lehet külön kezelni a büntetőjogi, a munkajogi és az etikai szabályozást, mint ahogyan az esetleges intézkedés körében nem elválasztható a megoldás az azt kiváltó októl az sem, azaz a nyilvánvaló forráshiánytól.
Végezetül egy – reprezentatív, orvosi szakterületekre lebontott – felmérés adatait szeretnénk idézni. A Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének 2017-ben végzett felmérése alapján az orvosok 96 százaléka hálapénz-mentes egészségügyben szeretne dolgozni. A megkérdezett orvosok 31 százaléka teljes egészében elutasítja a hálapénz intézményét, míg 61 százalék elutasítja magát a hálapénzt, ám a jelenlegi helyzetben sajnos szükségesnek tartja.[68]
5.2. Záró gondolatok
A paraszolvencia kérdésének végére – úgy tűnik – nem könnyű pontot tenni. Kétségtelen tény, hogy sok esetben nem a háláról szól, és méltatlan mind a betegre, mind az orvosi hivatásra nézve. Szinte „szükséges rosszként” velünk élő szokás, amely nehéz helyzetbe hozza a beteget, az egészségügyben dolgozót és a munkáltatót egyaránt. Éppígy kihívás elé állítja emellett a jogalkotást és a jogalkalmazást is, hiszen a jogi sorsával kapcsolatban időről időre fellángoló vitákban és szabályozási kísérletekben érdemi előrelépés mindeddig nem történt.
A hálapénz büntetőjogi szempontból véleményünk szerint kifejezetten aggályos. Elterjedtsége és mindennapos jellege ellenére fennáll a társadalomra veszélyessége, és az a Btk. 291. § szerinti passzív vesztegetés tényállását igen sok esetben kimerítheti. Ez pedig nem csupán az előzetesen elfogadott vagy kért hálapénz esetében van így, hanem az utólag, kérés nélkül kapott díjazás körében is. Szűken kell ugyanis értelmezni mind az előny jogos-jogtalan jellegét, mind pedig azt, hogy mit lehet előzetes-utólagos teljesítésnek tekinteni (főként hosszabb kórlefolyású betegségek, ismételt kezeléseket, kontrollt igénylő beavatkozások esetében). Az önkéntesség pedig ugyancsak olyan pont, amely igencsak megkérdőjelezhető akkor, amikor a kialakult szokás kérés nélkül is sok esetben szinte általános elvárásként van jelen a szolgáltatás bizonyos területein.
A hálapénz vonatkozásában a munkajogi rendelkezések sem adnak támpontot, és még inkább nem legitimálnak olyan cselekményeket, amelyek egyébként büntető törvénybe ütköznek. Az Mt. 52. § szerinti előzetes munkáltatói hozzájárulás ugyanis nem zárhatja ki a büntetőjogi felelősséget. Ennek a szabálynak a félreértése és rendeltetésével ellentétes alkalmazása mégis azt a téves képzetet kelti, hogy a munkáltató mintegy szentesítheti a hálapénz elfogadását. A munkajogi rendelkezés elsősorban nem is feltétlenül a hálapénzre vonatkozik, még lényegesebb azonban, hogy annak kizárólag munkajogi joghatása van (kötelezettségszegés szempontjából értelmezhető). Ennek megfelelően nincs és nem is lehet büntetőjogi jelentősége. Az Mt. 52. § nem vonható a jogszabályi engedély körébe, az előny jogtalanságát nem küszöböli ki. Amint azt fentebb részletesen kifejtettük, ennek igazolására számos érv hozható fel, kiemelendő azonban, hogy ez a rendelkezés nem az orvost jogosítja fel a hálapénz elfogadására, hanem általánosságban a munkáltatót jogosítja fel arra, hogy engedélyezze többletjuttatás elfogadását.
Kihangsúlyozandó, hogy a paraszolvencia – tisztázatlan jogalapja ellenére – adóköteles jövedelem. Noha a személyi jövedelemadóról szóló törvény kifejezetten kiveszi a hálapénzt az adómentes tételek közül, az azonban még nem teszi jogszerűvé az elfogadását, hogy egy külön törvény adóköteles jövedelemként nevezi meg.
Bár jogi felelősség szempontjából ugyan nem elsődlegesek, az etikai szabályozás(ok) rendelkezései mégis igen lényegesek a hálapénz megítélésében. A MOK Etikai Kódexe a hálapénz elfogadásában érintett orvosokat igyekszik védeni, és a számukra is méltatlan helyzetben valamelyest erkölcsi igazolást adni. Ez azonban – amellett, hogy bizonyos szempontból érthető – büntetőjogi értelemben nem adhat felmentést. Bár a szakmai kamarák etikai szabályzatainak rendelkezései némileg ellentmondásosak, ám az mindenképpen értékelendő a kamarák részéről, hogy – szemben a jogalkotás és jogalkalmazás szerveivel – tudomást vesznek a hálapénz jelenlétéről és az azt övező problémákról. De a szükség valóban „törvényt bont”?[69]
Széchenyi István Egyetem (SZE), ÁJK,
Kereskedelmi, Agrár- és Munkajogi Tanszék;
vezető ügyvéd,
Ferencz, Fodor T., Kun & Partners
Nyerges Éva
egyetemi tanársegéd,
Széchenyi István Egyetem (SZE), ÁJK,
Kereskedelmi, Agrár- és Munkajogi Tanszék;
kamarai jogtanácsos, senior munkajogi specialista,
Magyar Telekom Nyrt.
[1] A KSH 2014-ben mintegy 8,3 milliárd forintra becsülte a hálapénz éves összegét [ld. Borravaló és hálapénz. Statisztikai Tükör, 2015/16., Központi Statisztikai Hivatal, 3. o.] Más források ettől egészen eltérő eredményre jutottak: 2012-ben 76 milliárd, 2009-ben 73 milliárd, 2008-ban 45 milliárd, de már 1998-ban is 33 milliárd forintos vonatkozó kimutatások láttak napvilágot [ld. Mennyi ma a hálapénz? A cikk a Haszon magazin internetes portálján jelent meg 2012. március 14. napján. https://haszon.hu/penzes-otletek/3802-mennyi-ma-a-halapenz.html (letöltve: 2019. augusztus 16.); Köllő János: Az orvosbérekről és a hálapénzről. In: Fazekas – Neumann (szerk): Munkaerőpiaci tükör 2013. MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2014. 195. o.; Bognár – Gál – Kornai: Hálapénz a magyar egészségügyben. In: Közgazdasági Szemle, 2000/4., 313. o.] A becslések között szembetűnően nagy a különbség, habár a látenciából adódóan pontos felmérést nyilvánvalóan nem is lehet végezni. Cikkünk írásakor frissebb adatokat nem találtunk, azt viszont feltételezni lehet, hogy a hálapénz mértéke napjainkra sem lett kisebb.
[2] Egy 2009-es felmérés szerint Magyarországon a megkérdezettek 31%-a állította, hogy szokott hálapénzt adni az egészségügyi ellátások során. A kutatást (Mihályi Péter: Hálapénz: Magyarország az élvonalban. Egészségügyi Gazdasági Szemle 2009/1 47-48.o) idézi: Julesz Máté: Orvosi jog működés közben. A hálapénztől a kártérítésig. Budapest, 2018, Medicina Könyvkiadó, 18. o.
[3] A hálapénz összegében szakmai területenként és a földrajzi elhelyezkedés alapján jelentős eltérések lehetnek. A különböző szakterületeken hallgatólagos, szokásokon alapuló vagy szájhagyomány útján terjedő tarifák alakultak ki. Ezzel összefüggésben az egyik nagy hazai biztosítótársaság 2012-ben felmérte és közzé tett egy jellemző hálapénz-árjegyzéket, ám – a nagy szórásból adódóan – ez is csupán nagyságrendekben érzékelteti azt a pénzmozgást, ami az egészségügyi szolgáltatások egy részét kíséri [ld. Mennyi ma a hálapénz? (i.m. Haszon magazin)].
[4] Az egészségügy működési mechanizmusainak részeként működő, és annak stratégiai – és néhol kevésbé stratégiai – részeit átható paraszolvenciát Kolozsi szerint rendszerként kell tekinteni és kezelni, amely nélkül az egészségügy dinamikája más lenne. [Kolozsi Béla: A paraszolvenciajelenség intézményes kezelésének egyes társadalmi kérdései. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 95. o.
[5] Máté-Horváth Nóra: A hálapénz a rendszer rákfenéje – Orvos szakértőnk gondolatai a magyar egészségügy napjára. Megjelent: 2019. 07. 01. https://wmn.hu/ugy/51003-a-halapenz-a-rendszer-rakfeneje---orvosszakertonk-gondolatai-a-magyar-egeszsegugy-napjara (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[6] Hollán Miklós – Venczel Tímea: Bűncselekmény-e a hálapénz elfogadása? A 2019. február 21.napján megjelent cikk az MTA TK Jogtudományi Intézetének Büntetőjogunk szabályozási újdonságai – a jogtudatban elnevezésű kutatócsoportjának empirikus kutatási eredményeiről számol be. https://tk.mta.hu/buncselekmeny-e-a-halapenz-elfogadasa (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[7] A paraszolvencia és a hálapénz fogalmait cikkünkben azonos értelemben használjuk, tekintettel arra, hogy a két kifejezés a köznapi szóhasználatban és a kapcsolódó irodalomban egyaránt szinonimaként jelenik meg.
[8] Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ Egészségügyi Fogalomtárának szócikke alapján https://fogalomtar.aeek.hu/index.php/Paraszolvencia (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[9] A paraszolvencia hungarikum címmel a Nyelv és Tudomány tudományos portálján (nyest.hu) 2012. július 12. napján megjelent cikk alapján. https://m.nyest.hu/hirek/mi-az-a-paraszolvencia (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[10] EBH2015. B.27.
[11] Hollán Miklós: Adalékok a hálapénz büntetőjogi fogalmához. JeMa 2015/4., 28. o.
[12] A Hálapénz Bizottság, amely a hálapénz történetét, etikai, szociológiai, közgazdaságtani és jogi összefüggéseit vizsgálta, 2000-ben kiadott tanulmányában a következő fogalomalkotással élt: „Az orvosi hálapénz (paraszolvencia) az orvos és a beteg közvetett vagy közvetlen kapcsolatában az orvosi szolgáltatásért adott jellemzően pénzbeli juttatás. A betegek az orvosok egy részének adják, olyan ellátásért, (a) amelyet hivatalosan a közfinanszírozás teljes mértékben térít (…), (b) amely teljes mértékben térített ugyan, de az orvos szakmai döntése alapján nem illetné meg a beteget, (c) amely a beteg számára – az orvosszakmai döntés következtében részben térítési kötelezettséggel járna, (d) amellyel szemben a jelentkező igények a rendelkezésre álló erőforrások mellett csak korlátozottan elégíthetők ki, amely a hálapénzes gyakorlat nyomására keletkezett, tehát azt semmilyen tételes szabályozás nem tartalmazza (…).” [Ld.: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó 161. o.]
[13] Julesz Máté: i.m. 17. o.
[14] Bognár Géza – Gál Róbert Iván – Kornai János: Hálapénz a magyar egészségügyben. Közgazdasági Szemle, XLVII. évf., 2000. április (293–320. o.)
[15] Elek Balázs: A jogirodalom és a büntető ítélkezés. In: Bódig Mátyás – Ződi Zsolt (szerk.): A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Opten Informatikai Kft., 2016.
[16] Ezek a látszólagos ellentmondások és szabályozási rések pedig kifejezetten nehezítik a hálapénzzel kapcsolatos jogalkalmazást. A hálapénz tárgyában irányadó jogszabályi rendelkezések – gyakran téves – értelmezése és azok egymásra vetítése körében fellelt vélt hiányosságok pedig könnyebb utat és egyfajta mentséget kínálnak a hálapénz legitimitásának kérdésében. Az utóbbi években napvilágot látott elemzések, nyilatkozatok, jogalkotási kezdeményezések ráadásul nem hoztak érdemi előrelépést az ügyben.
[17] A hálapénzt a személyi jövedelemadóról szóló törvény kifejezetten kizárja az adómentes jövedelmek közül. Ennek megfelelően tehát adóköteles juttatásnak minősül, hiszen olyan jövedelem, amely a magánszemély által teljesített szolgáltatásnyújtásra tekintettel vagy azzal összefüggésben történik. A törvény egyértelműen nevesíti is ezt a jövedelemtípust: „különösen nem adómentes a magánszemély által, hálapénz címén megszerzett vagyoni érték”. Lásd: 1995. évi CXVII. törvény a személyi jövedelemadóról (a továbbiakban: Szja. tv.)
Az Szja. tv. I. számú mellékletének 7.2. pontja
[18] Balázs Péter: Hálapénz az orvosi etikában. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 36. o.
[19] Tóth Ildikó: Az orvosi hálapénz szociológiai vonatkozásai. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 81. o.
[20] Földesi Tamás: Egy lehetséges marxista igazságossági koncepció körvonalazása II. Magyar Filozófiai Szemle 193/1., 867. o.
[21] Elfogadta a Magyar Orvosi Kamara Küldöttközgyűlése 2011. szeptember 24-én. A törvény értelmében hatályba lép 2012. január 1-én https://mok.hu/public/media/source/etikaiKodex/EtikaiKodex_2018_11_24.pdf II. 15. cikk
[22] Kovács Gábor (szerk): Egészségügyi és szociális jogi kézikönyv. Győr, 2018, UNIVERSITAS–GYŐR Nonprofit Kft. 262. o.
[23] Habár az orvosok és egészségügyi dolgozók foglalkoztatása jellemzően közalkalmazotti jogviszonyban történik, ám az Mt. idézett szabálya a közalkalmazotti jogviszonyban is alkalmazandó, tekintettel az Mt. háttérjogszabály-jellegére. Ld: A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.): 2. § (3) A közalkalmazotti jogviszonyra a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályait az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
[24] Mt. 52. § (2) A munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el, vagy nem köthet ki.
(3) A munkavállalót munkaszerződés vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály alapján megillető munkabért csökkenteni nem lehet arra tekintettel, hogy a munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulásával a (2) bekezdésben meghatározott díjazásban részesült.
(4) A (2) bekezdésben meghatározott díjazásnak minősül minden olyan vagyoni értékű szolgáltatás, amelyet harmadik személy a munkáltatót megillető szolgáltatáson felül a munkavállalónak nyújt.
[25] Hajdu Edit in Tálné Molnár Erika (szerk): A Munka Törvénykönyve kommentárja (Kommentár a gyakorlat számára). HVG-ORAC Jogkódex, Budapest, 2019. 4. kiadás. Frissítve: 2019. április 11.
[26] Cséffán József: A Munka Törvénykönyve és magyarázata. Szeged, 2014. Szegedi Rendezvényszervező Kft.
[27] Bankó – Berke – Kiss: Kommentár a munka törvénykönyvéhez. Budapest, 2017, Wolters Kluwer Kft. 239. o.
[28] Jhering, Rudolf: Das Trinkgeld. 1882, Braunschweig, George Westermann. III-IV.
https://de.wikisource.org/wiki/Das_Trinkgeld
[29] Fontos azonban kihangsúlyozni a hálapénz és a borravaló közötti különbséget az egészségügyben. Míg bizonyos egészségügyi munkakörökben jellemző a borravaló (az „egészségügyi borravaló” a betegszállítók, műtősegédek, ápolószemélyzet, stb. esetében fordul elő), addig a hálapénz nemcsak egy „előkelő címke”, hanem nagyságrendjében sokkal magasabb, és tipikusan az orvosok részére adott juttatás. Balázs Péter írásában „mindenkori csekély értékhatár” alatt borravalónak, míg felette hálapénznek tekinti. [Ld: Balázs Péter: Az orvosi hálapénz és a magyar társadalom. In: Jelentés az orvosi hálapénzről – Helyzetelemzés és következtetések, 2000, Budapest, Springer Orvosi Kiadó, 18. o., 23. o.]
[30] Az Mt. 53. § (3) bekezdés utaló szabályozást alkalmaz, hiszen a (2) bekezdésre való hivatkozást tartalmaz, így a két bekezdés összetartozik.
[31] Az Mt. 52. §-hoz fűzött Complex Jogtár-Kommentár alapján „A tilalom nemcsak a pénzbeli díjazásra, hanem bármely vagyoni értékű szolgáltatásra vonatkozik (például ajándéktárgy elfogadása, tiszteletjegy koncertre stb.).”
Kártyás Gábor – Petrovics Zoltán – Takács Gábor: Kommentár a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényhez, Complex Jogtár, Wolters Kluwer Kft. (uj.jogtar.hu)
[32] Hollán Miklós: A kormányzat kihátrált az orvosi hálapénz egyértelmű büntetőjogi szabályozása mögül. MTA TK Jogtudományi Intézet, 2015. június 18. https://jog.tk.mta.hu/blog/2015/06/a-kormanyzat_kihatralt
[33] Máté Balázs: A hálapénz büntetőjogi értelemben bűncselekmény. Megjelent a Baranya Megyei Hírportálon (bama.hu) 2013. november 17. napján. Elérhető: https://www.bama.hu/kozelet/dr-berke-gyula-a-halapenz-buntetojogi-ertelemben-buncselekmeny-527212/# (2020. 03. 03.)
[34] Btk. 15. § Az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét kizárja vagy korlátozza […] a jogszabály engedélye.
[35] Lényeges, hogy a munkáltató által engedélyezhető, harmadik személytől elfogadható juttatás nem feltétlenül „vesztegetési pénz”. Ha tehát ilyen engedély létezik, az nem feltétlenül korrupciót legalizál, hiszen a vesztegetési tényállásoknak mind az aktív, mind a passzív oldalon további feltételei lehetnek.
[36] Gellér Balázs: Paraszolvencia – büntetőjogi kategória? MED. et JUR. 4. évf. 4. sz., 2013. december, 20. o.
[37] Tóth Mihály: Boríték kapható. Gondolatok a hálapénz és a büntetőjog összefüggéseiről. Élet és Irodalom 2014/28. 6. o. Idézi: Ott: i.m.51. o.
[38] Mt. 15. (3) Az egyoldalú jognyilatkozatra a megállapodásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
[39] Lásd Mt. 13. §
[40] Fővárosi Ítélőtábla 8.Bf.129/2014/22.
[41] Elek: i.m. 159. o.
[42] Elek: i.m. 159. o.
[43] A jogtalan előny dilemmáját – mint a hálapénzzel kapcsolatos egyik kulcsfontosságú kérdését – e fejezetben később részletesen is kifejtjük.
[44] Kránitz Mariann: A korrupciós jellegű bűnözés okairól. Jogtudományi Közlöny, 1979. július hó, 422. o.
[45] Btk. 4. § (1) Bűncselekmény az a szándékosan vagy - ha e törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli - gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre e törvény büntetés kiszabását rendeli.
(2) Társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely mások személyét vagy jogait, illetve Magyarország Alaptörvény szerinti társadalmi, gazdasági, állami rendjét sérti vagy veszélyezteti.
[46] A büntetőeljárásról 2017. évi XC. törvény (Be.) 7. § (1) A vád bizonyítására a vádló köteles.
(4) A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.
[47] Elek: i.m.
[48] Mezőlaki Erik in Karsai Krisztina [szerk.]: Kommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez. A kommentár utolsó időállapota: 2017. július 1. Wolters Kluwer Kft., Budapest, 2017
[49] Julesz Máté: i.m. 28. o.
[50] Btk. 290. § (1) bekezdés
[51] Tóth Mihály: „Boríték kapható” Gondolatok a hálapénz és a büntetőjog összefüggéseiről. In: Élet és Irodalom LVIII. évfolyam, 28. szám, 2014. július 11., 6.o.
[52] Julesz Máté: i.m. 28. o.
[53] Kúria Bhar.III.6/2015/20.
[54] Hollán Miklós: Adalékok a hálapénz büntetőjogi fogalmához. JeMa 2015/4., 29. o.
[55] Gellér Balázs: Paraszolvencia – büntetőjogi kategória? MED. et JUR. 4. évf. 4. sz., 2013. december, 18-20. o.
[56] EBH2015. B.27 A hivatkozott kúriai határozat kvázi fogalomalkotással is él: „Hálapénz az a juttatás, amelyet az egészségügyi szolgáltatás igénybe vételét követően a beteg vagy hozzátartozója hálája, köszönete jeléül a szolgáltatásban közreműködő egészségügyi dolgozónak nyújt.”
[57] Ott István: A Kúria ítélete hálapénz ügyben. A büntetőjogi hálapénz-fogalom szűkítése. JeMa 2015/3. 52. o.
[58] A Magyar Nyelv Értelmező Szótára alapján: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/h-2E554/hala-2EBA5/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJNVSI6IFsiTkZPX0xFWF9MZXhpa29ub2tfMUJFOEIiXX0sICJxdWVyeSI6ICJoXHUwMGUxbGEifQ (letöltve: 2019. augusztus 16.)
[59] A Kúria Bhar.III.6/2015/20. számú ítélete
[60] Hálapénzügyben lép a Legfőbb Ügyészség. Magyar Nemzet Online 2014. május 27. kedd 09:27 https://magyarnemzet.hu/archivum/belfold-archivum/halapenzugyben-lep-a-legfobb-ugyeszseg-4058818/
[61] A Legfőbb Ügyészség válasza hálapénz-ügyben. Közzétéve 2014. május 27. napján Magyarország Ügyészsége internetes weblapján. http://ugyeszseg.hu/a-legfobb-ugyeszseg-valasza-halapenz-ugyben/
[62] Hollán Miklós: A hálapénz büntetőjogi megítélése – egy törvénytervezet margójára. MTA TK Jogtudományi Intézet 2019. 07. 22. https://jog.tk.mta.hu/blog/2015/05/a-halapenz-buntetojogi-megitelese
[63] Hollán Miklós: A kormányzat kihátrált az orvosi hálapénz egyértelmű büntetőjogi szabályozása mögül. MTA TK Jogtudományi Intézet, 2015. június 18. https://jog.tk.mta.hu/blog/2015/06/a-kormanyzat_kihatralt
[64] Svéd Tamás: A hála halála. Megjelent az index.hu portálon 2020. január 21. napján. Link: https://index.hu/velemeny/2020/01/21/a_hala_halala/
[65] Nagy Marcel: A Magyar Orvosi Kamara javaslata a közfinanszírozott ellátásban dolgozó orvosok javadalmazására.beszámolója 2020. január 13. napján jelent meg a Magyar Orvosi Kamara honlapján: Link:
[66] Ha ennyit keresnének az orvosok, nem lenne szükség a hálapénzre címmel, 2020. január 14. napján megjelent cikk alapján (index.hu).
https://index.hu/gazdasag/2020/01/14/orvosi_berek_emeles_halapenz_magyar_orvosi_kamara/
[67] Joób Sándor: Az államtitkár szerint a kamara döntse el, hogy a hálapénzért börtönbe küldené-e az orvost. Az MTI összefoglalója alapján készült cikk 2020. január 20. napján jelent meg (index.hu) https://index.hu/belfold/2020/01/20/halapenz_orvosok_magyar_orvosi_kamara_emmi_horvath_ildiko_allamtitkar_egeszsegugy/
[68] ReSzaSz - Szinapszis közös tanulmány a hálapénzről dr. Dénes Tamás riportjában. Megjelent 2017. április 12. napján a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének internetes oldalán. http://reszasz.hu/index.php/106-szinapszis-sajat-tanulmanya-a-halapenzrol-dr-denes-tamas-riportjaban?fbclid=IwAR2xUMW9Jt7AULRaRAthNCPbBsIPINq12wXoxqk5bfzC6Sx17lEihFNqR90
[69] Necessitas dat legem, non ipsa accipit. A szükség hoz törvényt, nem elfogad. (Publ. Syrus)