ORAC Kiadó

Magyar Jog, 2020/2., 72-80. o.

Bevezetés

Az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvény ismét előtérbe állította azt a kérdést, hogy a bírósági joggyakorlat egységének biztosításához milyen konkrét eszközöket kell biztosítani. Nem először éri kritika a bíróságokat a nem mindig következetes és kiszámítható jogértelmezés és joggyakorlat miatt, és az Alaptörvény hatálybalépése, 2012. január 1-je óta Alaptörvény-módosításban[1] és az új eljárásjogi kódexekben is megjelentek ezzel kapcsolatos konkrét jogszabályi rendezések.  Az új törvény – több más törvény mellett – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvényt (a továbbiakban: Bszi.) módosította, kifejezetten a Kúriára vonatkozó rendelkezéseket helyezte részben új alapokra. 

Ebben a tanulmányban azt vizsgáljuk, hogy a törvénymódosítással létrehozott új eszközök előreláthatólag mennyire lesznek alkalmasak a nagyobb jogegység megteremtésére. A megalapozott végkövetkeztetés érdekében a tanulmány I. részében röviden bemutatjuk a Bszi.-nek a törvénymódosítás előtti szabályozását és kísérletet teszünk arra, hogy a Kúria ezen alapuló jogegységesítési tevékenységét is szemléltessük. A tanulmány II. részében a törvénymódosítás által létrehozott új eszközök leírását adjuk, a III. részben pedig megfogalmazzuk, hogy az ítélkezési gyakorlat egységesítése érdekében milyen szempontokat célszerű figyelembe venni, és azok alapján milyen, a törvénymódosítással nem érintett eszközöket lenne érdemes még végiggondolni.

Ez a tanulmány nem vállalkozik arra, hogy végső, megkérdőjelezhetetlen következtetéseket tegyen, célja elsősorban az, hogy rávilágítson: az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása a jogbiztonság és ezáltal a jogállam olyan kulcskérdése, amely megér annyit, hogy minél többen, minél alaposabban végiggondolják és megvitassák a kívánt célt megvalósítani tudó legjobb eszközöket és módszereket. Reméljük, hogy ez az írás sem marad válasz nélkül és termékeny vitát tud elindítani.

I. Az ítélkezési gyakorlat egységesítése a Bszi. alapján 2012-2019 között

1. Jogi szabályozás

Az Alaptörvény és a Bszi. a bírósági szervezetben érdemi változást nem hozott, fő iránya a bíróságok igazgatásának átalakítása volt (korporatív döntés helyett egyéni felelősség), valamint az igazgatás és a joggyakorlat irányítási feladatok elkülönítése: az előbbiért az Országos Bírósági Hivatal elnöke, az utóbbiért pedig a Kúria elnöke felel.[2] Az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése – az Alkotmány 47. § (2) bekezdésével megegyezően – rögzítette a Kúria legfontosabb, a többi bírósági szinttől megkülönböztető feladatát: a joggyakorlat egységének biztosítását.[3]

Ezen tevékenységének elősegítése érdekében három, már a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: 1997-es Bszi.) által is szabályozott eszköz (kollégiumi vélemény, jogegységi határozat, elvi bírósági határozat) mellett két új eszközt biztosít a Bszi.: a bírósági joggyakorlat-elemző csoportok összefoglaló véleményét, illetve az elvi bírósági döntés közzétételét. 

A Bszi. 29. § (1) bekezdése értelmében a bírósági joggyakorlat-elemző csoport feladata az ítélkezési gyakorlat vizsgálata. A vizsgálati tárgyköröket a Kúria elnöke határozza meg évente, mely tárgykörökre az ítélőtáblai és törvényszéki kollégiumvezetők, az OBH elnöke és a legfőbb ügyész tehetnek indítványt. A (2) bekezdés ezt annyival egészíti ki, hogy a bírósági joggyakorlat-elemző csoport vezetőjét és tagjait a Kúria elnöke jelöli ki a Kúria bírái közül. A csoport vezetője annak munkájába alsóbb fokú bíróságra beosztott bírót és a vizsgált területen működő elméleti vagy gyakorlati szakembert is bevonhat. 

A bírósági joggyakorlat-elemző csoport feladata összefoglaló vélemény elkészítése a vizsgált jogintézményt érintő joggyakorlatról. Ezen elkészült összefoglaló véleményt a Kúria illetékes kollégiuma megvitatja és egyetértése esetén annak megállapításait a csoport vezetője a Kúria honlapján közzéteszi. Amennyiben az összefoglaló vélemény megállapításai alapján indokolt, a Kúria kollégiumvezetője jogegységi eljárást indítványozhat, vagy jogalkotás kezdeményezése érdekében a Kúria elnökén keresztül az OBH elnökéhez fordulhat. 

Az 1997-es Bszi. is ismerte az elvi bírósági határozat fogalmát, amit a Bszi. is átvett. Elvi bírósági határozatnak az minősül, ha a Kúria ítélkező tanácsa valamely, a társadalom széles körét érintő vagy a közérdek szempontjából kiemelkedő jelentőségű ügyben elvi kérdésekre is kiterjedő határozatot hoz. Ehhez képest új jogegységi eszközként jelent meg 2012. január 1-jétől a Bszi.-ben az elvi bírósági döntés, amely nem a Kúria, hanem valamely alsóbb fokú bíróság által meghozott, a társadalom széles körét érintő vagy a közérdek szempontjából kiemelt jelentőségű ügyben elvi kérdésekre is kiterjedő határozat. Az elvi bírósági határozatok és az elvi bírósági döntések kiválasztására és közzétételére a Kúrián büntető, polgári, gazdasági, munkaügyi és közigazgatási szakágú elvi közzétételi tanács működik, amely az érintett kollégiumvezetőből és további négy kúriai bíróból áll.

2. Jogegység biztosításának kúriai gyakorlata

A jogtudomány, illetve a bíróságok is adósak maradtak azzal, hogy átfogóan vizsgálják és elemezzék a joggyakorlat egységét biztosító eszközök hatékonyságát, a bírói gyakorlatra tett hatását. Ezen a területen kivételesnek mondható Ződi Zsolt kutatása[4], aki a magyar bírósági ítéletekben található hivatkozások gyakoriságát vizsgálta. Kutatásának kiinduló hipotézise az volt, hogy bizonyítható-e a magyar jognak az „esetjogi jelleg” felé való elmozdulása. A több ezres határozat mintán végzett kutatásnak eredménye lényeges eltéréseket mutatott az egyes bírósági szintek és az egyes ügyszakok szokásai között. A statisztikai adatok azt támasztották alá, hogy a kollégiumi vélemények (korábban állásfoglalások) a saját számukhoz képest hatalmas népszerűségnek örvendenek, hiszen az összes hivatkozásnak úgy teszik ki csaknem a harmadát, hogy közben alig ezer darab van belőlük. 

Tanulmányunkban nem vállalkozhatunk arra, hogy a joggyakorlat egységét biztosító eszköztár egyes elemeinek hatékonysága tekintetében megalapozottan foglaljunk állást. Ezért csak arra szorítkozunk, hogy az alábbi két ábra segítségével szemléltessük, a Kúria kollégiumai milyen számban és gyakorisággal használták az egyes eszközöket. A szembetűnő különbségek összefüggésben lehetnek a különböző jogterületek eltérő sajátosságaival (közjogi vagy magánjogi jogintézmény értelmezéséről van-e szó), az alsófokú bírósági kollégiumok aktivitásával is. További vizsgálatra lenne szükség annak megállapításához is, hogy az egyes ügyszakokban miért volt nagyságrendileg nagyobb szükség egyes eszközök alkalmazására, és vajon a nagyobb aktivitás ténylegesen egységesebb bírósági gyakorlatot eredményezett-e.

 


1. ábra: Jogegység biztosításának absztrakt kúriai eszközei 2012-2018

 


2. ábra: Jogegység biztosításának egyedi kúriai eszközei 2012-2018


A törvénymódosítás nincs figyelemmel az ügyszakok eltérő gyakorlatára, a vonatkozó jogterületek különbözőségeire, hanem a magyar jogrendszer egésze tekintetében kívánja alkalmazni a korlátozott precedensjogot. A miniszteri indokolásból nem derül ki, hogy bármilyen vizsgálat, hatástanulmány készült-e azzal kapcsolatban, hogy miként valósulna meg gyorsabban a kívánt jogegység a módosítások bevezetésével.

II. A törvénymódosítás újításai

Kifejezetten az ítélkezési gyakorlat egységesítése körében a törvénymódosítás négy lényeges változást tartalmaz: a bírói testületek által elfogadott jogértelmezési állásfoglalások eltörlése, az elvi bírósági határozatok – elvi bírósági döntések kettősségének eltörlése, a korlátozott precedensrendszer bevezetése, végül a Kúria döntései kötelező érvényének kimondása.

1. Állásfoglalások eltörlése

A törvénymódosítás eredményeként a Bszi. új, 27/A. §-a kimondja, hogy bírói testület, bírósági vezetők, illetve bírák tanácskozása nevében nem tehető közzé olyan jogértelmezési célú állásfoglalás, amelynek meghozatalára a törvény nem ad felhatalmazást. A törvénymódosításhoz fűzött indokolásban kifejezetten arról, hogy miért vált szükségessé ennek rögzítése, nem olvashatunk. Így csak találgatni lehet, hogy mi váltotta ki a jogalkotói döntést. Nagy valószínűséggel az új eljárásjogi kódexek hatálybalépését követően megjelent civilisztikai-, illetve büntető kollégiumvezetők országos tanácskozásai (a továbbiakban: CKOT, BKOT) által kiadott nagyszámú állásfoglalás kerülhetett a jogalkotói figyelem középpontjába. Ezt a feltételezést támasztja alá az a sajátos jogirodalmi vita, ami az új Pp.-hez készült kommentárokban is megjelent. A Varga István által szerkesztett háromkötetes kommentár[5] szinte mindvégig nagyon kritikusan elemzi az új Pp. rendelkezéseit, a Wopera Zsuzsa által szerkesztett kommentár legújabb kiadása[6]; pedig már a törvényszöveg magyarázatán kívül a CKOT állásfoglalások kritikáját is adja. Ebben a tanulmányban nem kívánunk állást foglalni arról, hogy vajon fogalmilag lehet-e hibás egy olyan bírói absztrakt jogértelmezés, amely vonatkozó gyakorlat hiányában foglal állást a nem egyértelmű törvényszöveg tartalmáról. Az mindenesetre szembetűnő, hogy ilyen nagyszámú jogértelmezési kérdés[7] merült fel az új Pp. kapcsán, amelyek szinte kizárólag az elsőfokú eljárásra, annak egyes részeire vonatkoznak. Az új Pp. hatálybalépésének rövidségére tekintettel szinte még nincs vagy alig van gyakorlata a megváltozott perorvoslati szabályoknak, amelyek – a jogirodalmi álláspontokat figyelve – egész biztosan további nagy számú jogértelmezési kérdést vetnek majd fel.

Tény, hogy a CKOT-t, BKOT-t mint szervezeti formát a Bszi. nem nevesíti, ennek ellenére évtizedek óta az egyik legfontosabb, a bírói gyakorlatra közvetlen hatással bíró tanácskozási forma. A Kúria kollégiumvezetői részéről is igény mutatkozik arra, hogy a törvényszéki, ítélőtáblai kollégiumvezetőktől eljussanak az információk hozzájuk, folyamatosan ismerjék azt, hogy milyen jogterületeken milyen jogértelmezési kérdések, joggyakorlatok vannak. Ezt az információt nem tudja pótolni az egyedi ügyeknek felülvizsgálati eljárásban történő elbírálása, mivel a Kúriához jóval kevesebb ügy, és ezáltal jóval kevesebb kérdés kerül, mint az alsófokú bíróságokhoz.

A törvénymódosításnak az a rendelkezése, amely szerint – többek között – CKOT, BKOT állásfoglalások nem tehetők közzé, nem szünteti meg ezeket az üléseket. Alapvető és igazolható elvárás a jogászi szakma, és a társadalom részéről is az, hogy megfelelő információja legyen arról, hogy ezeken a kollégiumvezetői értekezleteken milyen jogértelmezési kérdésekben állapodtak meg a jelenlévők. A törvénymódosítás csak annyit ér el, hogy innentől kezdve ezek nem tehetők közzé, tehát senki nem fog tudni róluk, a kollégiumvezetők ugyanakkor a saját igazgatási területükön ezeket a „titkos” állásfoglalásokat is érvényesítik. A peres felek, jogi képviselők pedig majd hónapokkal, évekkel később csodálkozhatnak rá, hogy a konkrét ügyükben miért pont az a jogértelmezés történt. A törvénymódosításnak ez a szigora tehát kontraproduktívnak tűnik, mert nem megszüntet valamit, hanem elrejt információkat a jogalanyok elől. A jogirodalomban ismert műfaj a konferenciabeszámoló, amely alkalmas keret lehet arra is, hogy a CKOT, vagy BKOT ülésen elhangzott, illetve kialakult legfontosabb végkövetkeztetésekről hírt adjon. A törvénymódosítás vitatott rendelkezése tehát úgy tűnik, csak annyit érhet el, hogy nem lehet sorszámozott, keltezési évvel ellátott tézismondatokként közzétenni az állásfoglalásokat, hanem azok körülírva, más formában jelenhetnek meg.

2. Elvi bírósági határozat, elvi bírsági döntés eltörlése

A törvénymódosításhoz fűzött indokolás e két határozatfajtáról csak annyit ír, hogy a felek közreműködése nélküli jogegységesítő módszerek visszaszorítása érdekében szünteti meg az elvi döntés és az elvi határozat kiadásának a lehetőségét. Ahogy azt a tanulmány II. fejezetében bemutattuk, a kúriai ügyérkezéshez képest elvi bírósági döntés közzétételére 2012. január 1-je óta elenyésző számban, elvi bírósági határozat közzétételére is csak minimális mértékben került sor.  2012-ben az elvi bírósági döntés fogalom bevezetésére azért került sor, mert meghatározott ügytípusok, jogkérdések a perorvoslati rendszer szabályai miatt nem juthatnak el a Kúriára, így azokban a Kúria ítélet formájában nem tud állást foglalni.  A közzétett elvi bírósági döntésnek – a törvénymódosítás hatálybalépéséig – ugyanaz a hatálya, mint a Kúria által meghozott és közzétett elvi bírósági határozatnak: attól a Kúria csak jogegységi határozattal térhet el. 

A törvénymódosítás a jogegységi eljárás szabályait abba az irányba bővíti, hogy a Bszi. 32. § (1) bekezdés b) pontja alapján a Kúria ítélkező tanácsa köteles ezt az eljárást kezdeményezni, ha – az elvi bírósági határozat, elvi bíróság döntés megszüntetésére tekintettel – a Kúriának a Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzétett határozatától kíván eltérni jogkérdésben. 

3. Korlátozott precedensrendszer

A törvénymódosítás általános indokolásában, valamint a 65-74. §-okhoz fűzött részletes indokolásban azt találjuk, hogy az egységes és az Alaptörvénnyel összhangban álló joggyakorlatot elsősorban nem igazgatási eszközök, hanem a Kúria döntésének kötelező ereje biztosítja. A törvénymódosítás ezért kimondja, hogy a bíróságok kötelesek a Kúria jogértelmezését követni. A jogalkotói szándék szerint ezáltal egy korlátozott precedensrendszer jön létre, amely eredetileg az angolszász jogban jelent meg, de egyre jobban áthatja a kontinentális jogrendszereket is, a jogegység biztosításának alkotmányos, gyors és hatékony eszköze.[8]

Úgy tűnik, az általános indokolás és a normaszöveg nincsenek összhangban egymással. A fenti tézismondat ugyanis nem jelenik meg a Bszi. módosításában, hanem az új Pp. 346. § (5) bekezdését – ítéletek jogi indokolása – egészíti ki azzal a mondattal, hogy a jogi indokolás tartalmazza azokat az okokat is, amelyek miatt a bíróság jogkérdésben eltért a Kúriának a Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzétett határozatától. Mivel ez a § - rendszertani elhelyezkedése miatt – az elsőfokú és a perorvoslati bíróságokra is vonatkozik, mindegyik bíróság minden egyes polgári perben köteles ennek eleget tenni. Álláspontunk szerint egy, kizárólag a miniszteri indokolásban található útmutatás és a Pp. idézett módosítása eredményeként még nem hozza létre Magyarországon a precedensrendszer semmilyen formáját. Ezen állításunk alátámasztásaként és arra is figyelemmel, hogy a XXI. századi magyar jogalkotás történetében először történik közvetlen hivatkozás precedensrendszer egy fajtájának bevezetésére, érdemes röviden felidézni, hogy mit is jelent ez a fogalom.

3.1. Az angolszász precedensrendszer és precedensmódszer

Az angolszász precedensjog nemcsak rendszert alkot, hanem egyben jogalkalmazási módszer is. Kiindulópontja megegyezik a kontinentális jogrendszerekéivel: hasonló ügyekben azonos döntést kell hozni. Ezt el lehet érni úgy is, hogy egy másik ügyben, más bíró által hozott ítéletnek megfelelően dönt a jogalkalmazó. A különbségek ott kezdődnek a két jogrendszer között, hogy egy már meghozott döntés mennyiben köti a későbbiekben az új felek között eljáró másik bírót. A precedensrendszer sarokköve, hogy a bírói döntéseknek kötelező ereje van, azaz az eljáró taláros testület köteles az előzőleg meghozott ítéletekhez tartani magát. Ezt az elvet sűríti magába a „stare decisis” kifejezés.

Mindez egész pontosan a bírósági szervezeti rendszeren belül úgy érvényesül, hogy minden bíróság kötve van a hierarchiában felette álló bíróság döntéseihez, a fellebbviteli bíróságok pedig saját ítéleteikhez is. Ez utóbbi alól egyedül a legfelsőbb bíróság, a House of Lords (2009-től Supreme Court) kivétel 1966 óta. 

Az előző ítélet egyetlen része, ami köti az eljáró bírót, az – a kontinentális jogrendszerben gyakorló jogász számára nehezen megfogható módon – a döntés indoka, bevett elnevezésén a „ratio decidendi”. A módszer lényege, hogy a bíró az előző döntés lényegét megállapítja, majd megvizsgálja, hogy azt az előtte folyó ügyben ugyanúgy lehet-e alkalmazni, és amennyiben úgy dönt, hogy igen, az előző ítélet egészének fényében alkalmazza azt.[9] Mindaz, ami a vizsgált jog szempontjából nem lényegi része az előző ítéletnek, az az angol terminológia alapján az „obiter dictum”. Erre a különbségtételre azért is szükség van, mert kötőerővel kizárólag a precedens „lényegi része” bír.

Nem számít, hogy mennyire bonyolult egy előző döntés, annak lényegét meg kell találni. Nem számít, hogy mennyire nehéz a kapott eredményt összeegyeztetni jogszabályi rendelkezésekkel, vagy általános jogelvekkel, azt alkalmazni kell minden olyan későbbi ügyben is, amelyek érdemben nem megkülönböztethetőek. 

Ez az esetleges megkülönböztethetőség ad egyedül mozgásteret az eljáró bírónak: rajta múlik, hogy meghatározza az előző döntés „ratióját”, s eközben kiterjesztheti, vagy leszűkítheti annak hatókörét. A következetesség nem zárja ki egyéb szempontok figyelembevételét sem a keresés során, mint például a szövegkörnyezetben, a társadalmi körülményekben található, illetve bekövetkező változásokat, vagy egyszerűen annak vizsgálatát, hogy a kapott eredmény igazolható-e a folyamatban lévő ügyre nézve is. A következetesség, illetve az egyéb szempontok figyelembevétele között húzódó „ellentmondás” teszi igazán sajátossá a precedensmódszer jogkeresését.[10]

Az Egyesült Királyságban működő rendszertől némileg eltérően nagyobb szabadságot élveznek az ír- és egyesült-államokbeli bírók. Mindkét országban a bíróságok eltérhetnek az előző ítéletektől, akkor is, ha a folyamatban lévő ügyben az alkotmányt érintő kérdés merül fel, mivel az alkotmány elsőbbséget élvez a bírósági ítéletekhez képest.[11]

A bírósági ítéletek az angolszász országokban a jogforrási hierarchia részei. Számos jogterületet lényegében a precedensek fednek le, bár ez az Egyesült Királyságban és Írországban az Európai Közösségekhez történő 1973-as csatlakozás után – a közösségi jogalkotás dinamikája és a közösségi jog közvetlen hatálya miatt – fokozatosan megváltozott. A bírósági ítélet természetesen nem állhat szemben a törvényhozó aktusával, így előfordul, hogy egy-egy újabb jogszabály bevezetésével az addigi precedens ítéletek hatályukat vesztik. Ez azonban a gyakorlatban azért ritka, mert a jogalkotó és a jogalkalmazó szervek kölcsönösen hatnak egymásra, így ha „írott jog” is keletkezik egy-egy jogterületen, az nagyban támaszkodik a bírói gyakorlat addigi eredményeire.[12]

Ebből a rövid kitekintésből is kiderül talán az, hogy önmagában a kúriai döntések kötelező jellegének a törvénymódosítás indokolásában található kimondásával még nem jön létre Magyarországon precedensrendszer. A Kúria közzétett, illetve közzé nem tett „precedens” döntéseit eddig is figyelték, elemezték, hivatkozták a bírósági eljárásokban. A Kúria eddig is – az Alaptörvény 25. cikkére is figyelemmel – arra törekedett, hogy saját joggyakorlata következetes, egységes legyen, elenyésző kivétel azon ügyek száma, ahol a tényállás különbözőségével nem indokolható eltérés mutatható ki a kúriai döntések jogértelmezésében.

A precedensjogban a kodifikált joghoz szokott kontinentális jogászok számára az igazi nehézséget a módszertani eltérés okozza. A magyar jogalkotó lényegében most azt várja el a bíróságoktól, de a jogászi szakma minden képviselőjétől, hogy a módosítás hatálybalépése, 2020. április 1-jét követően hiba nélkül meg tudja állapítani, hogy egy-egy kúriai döntésnek melyik az a része, amely kötelező, melyik az, amelyik csak a konkrét tényállás vonatkozásában értelmezhető. A részletes indokolás ad ugyan támpontokat ehhez, de azok nagyon általánosak, a gyakorlat szintjén nehezen alkalmazhatóak. A jogalkotó döntési kompetenciájába beletartozik az, hogy újfajta jogértelmezési módszert tegyen kötelezővé, egy ilyen lényeges változtatás megértéséhez azonban biztos, hogy több idő szükséges. Jelen pillanatban a jogászoknak alig három hónapjuk van arra, hogy megértsenek és megtanuljanak egy új módszert, amely nemcsak a bírósági eljárásokban, hanem az új magánjogi és közjogi jogviszonyok létrehozásában, kialakításában is döntő jelentőségű lehet.

A törvénymódosítás indokolásából úgy tűnik, mintha a korlátozott precedensrendszer bevezetése lenne az a csodafegyver, amely más országokban már eddig is ismert volt, és Magyarországon is áttörést hozhat a joggyakorlat egységesítésében. Meggyőződésünk, hogy ez a kísérlet sokkal több kérdést és bizonytalanságot eredményez majd nemcsak rövid, hanem középtávon is, mint amennyi előnyt ennek tulajdonítanánk. A tanulmány III. fejezetében igyekszünk bemutatni azt, hogy a joggyakorlat egysége milyen tényezőkön múlik, amelyek megoldását a precedensrendszerrel való kísérletezés nem tudja kiváltani.

3.2. Bírósági ítéletekhez való hozzáférés 

A precedensrendszer gyakorlati használhatóságának kulcsfontosságú eleme a bírósági ítéletekhez való hozzáférés. A törvénymódosítás nagyvonalúan elintézi ezt a kérdést azzal, hogy a Bírósági Határozatok Gyűjteményében kell közzétenni a kúriai döntéseket. A bírósághoz forduló felek ebből az online módon hozzáférhető – anonimizált határozatokból – kereshetnek olyan döntéseket, amellyel alátámaszthatják, hogy az eljárt bíróságok eltértek jogértelmezésük során a Kúria joggyakorlatától. Jelenleg ez a gyűjtemény 38.800 kúriai határozatot tartalmaz mindenfajta feldolgozás, csoportosítás nélkül. Elsőre úgy tűnhet, hogy szélesednek a perorvoslati kérelmek hivatkozási lehetőségei – mivel nemcsak EBH-kat, EBD-ket lehet megjelölni, hanem bármilyen kúriai határozatot – ez a módosítás ebben a formájában azonban megoldhatatlan helyzet elé állítja a teljes jogászi szakmát. Lényegében a fellelt találatokat egyesével külön-külön kell megnyitni, végigolvasni, szelektálni mind a jogi képviseletet ellátó ügyvédeknek, mind a beadványokat feldolgozó bíráknak. Az angolszász precedensjogban is felismerték a korlátlan hivatkozási lehetőség tarthatatlanságát. A józan ész, a gyakorlati igények vívták ki azt, hogy a felsőbíróságok döntéseit különböző módszerekkel feldolgozzák, megszerkesztik, kötetekbe, adatbázisokba rendezik.[13] Angliában a közel 150 éves múltra visszatekintő Law Reports jelenleg minden 5000 ügyből körülbelül 150-et közöl évente. A jogesetek válogatásának kritériumrendszerét még 1865-ben Lord Lindley állította fel[14]. Ez az arányszám jól mutatja, hogy körülbelül mennyi az a döntés, amelyet érdemes elolvasni ahhoz, hogy rálátásunk nyíljon az éves ítélkezési gyakorlat változásaira. Ezekre a döntésekre való rátalálás azonban rendkívül időigényes folyamat. Az angol bírói kar számára folyamatos aggodalmat jelent az is, hogy lényegtelen, jogi szempontból irreleváns ítéletek tömkelege jelenik meg az interneten, majd a beadványokban. A Lord Chief Justice előbb 1998-ban kiadott, majd több ízben aktualizált egy ún. Practice Direction-t, amely megpróbálja korlátozni az eljárásokban hivatkozott ítéleteket.[15]

A precedensjog gyakorlati alkalmazhatósága, úgy tűnik, az anyaországokban is számos kérdést, problémát vet fel. A törvénymódosítás ezekről diszkréten hallgat, adottnak tekint, hogy 2020. április 1-jétől mindenki tudja majd, hol és hogyan keresse azokat a kúriai határozatokat, amelyekben az ügy érdemi elbírálására kiható, a vitás jogi normához kapcsolódó jogértelmezést talál. Más történeti előzmények mentén, de hasonlóan válogatott és szerkesztett bírósági határozatokat tesz közzé a Legfelsőbb Bíróság/Kúria évtizedek óta a Kúriai Döntések (Bírósági Határozatok) folyóiratában. A BH-ként rövidített határozatok eddig is a legtöbbet hivatkozott, legismertebb kúriai döntések voltak, a törvénymódosítás nem megszünteti, hanem – valószínűsíthető szándéka ellenére – kiemeli ezek létjogosultságát és gyakorlati hasznát.

4. Jogegységi panaszeljárás

A törvénymódosítás létrehoz egy új, rendkívüli perorvoslatot, a jogegységi panaszt. A Bszi. új 41/B. § (1) bekezdése szerint a jogegységi panasz a Kúria egyes határozataival szemben vehető igénybe. Ezen § (2) bekezdése lehetővé teszi bármilyen kúriai határozattal szemben jogegységi panasz elbírálását, ha a vitatott határozatot meghozó kúriai tanács jogkérdésben – jogegységi eljárás kezdeményezése nélkül – úgy tér el a Kúria közzétett határozatától, hogy az adott eltérésre az alsóbbfokú bíróságok határozatában nem került sor. Ahogy arra utaltunk, a törvénymódosítás értelmében az alsóbbfokú bíróságok csak úgy térhetnek el a Kúria közzétett határozatától, ha azt saját határozatukban megindokolják. Ebbe belefér az olyan eset is, hogy mindhárom fokú bíróság, beleértve a Kúriát is, egybehangzó döntést hoz, egyikük sem észlelve, hogy a vizsgált jogkérdésre már van más tartalmú közzétett kúriai határozat.

A jogegységi panasz speciális perorvoslati jellegét a Bszi. 41/B. § (1) bekezdésében felsorolt esetek mutatják. Eszerint jogegységi panasznak van helye az olyan kúriai határozattal szemben is, amely a felülvizsgálati kérelem alaptalansága miatt hatályában fenntartotta a jogerős döntést; a felülvizsgálatot az új Pp. alapján megtagadó határozat, valamint a felülvizsgálati kérelem befogadását a közigazgatási perrendtártásról szóló határozat ellen is. Ezen esetekre nézve további feltétel, hogy a felülvizsgálati kérelemben a Kúria közzétett határozatától jogkérdésben való eltérésre hivatkoztak.

A jogegységi panasz benyújtásának határideje a támadott határozat közlésétől számított 30 nap. A benyújtásra jogosultak köre megegyezik a felülvizsgálati kérelem benyújtására jogosultakéval. A Bszi. 41/A. §-a szerint 9 tagú jogegységi panasz tanács jár el ilyen ügyekben, amelynek elnöke a Kúria elnöke vagy elnökhelyettese. A további 8 tagot az elnök a Kúria kollégiumaiból jelöli ki úgy, hogy minden kollégiumból legalább 1-1 tagot kell kijelölni. A jogegységi panasz tanács az érkezéstől számított 30 napon belül köteles megvizsgálni, hogy a jogegységi panasz befogadható-e. Amennyiben befogadhatónak ítéli, közli az annak alapjául szolgáló eljárásban a felülvizsgálati kérelem – vagy a Kp. alapján fellebbezés – előterjesztésére jogosultakkal, akik a közléstől számított 30 napon belül nyilatkozatot tehetnek. Ebben az eljárásban a jogi képviselet kötelező és a legtöbb eljárási cselekményre a Pp. szabályait kell alkalmazni.

A Bszi. 41/C. § a jogegységi panasz tanácsot kasszációs jogkörrel is felruházza. Amennyiben megállapítja a Kúria közzétett határozatától jogkérdésben való eltérést, úgy dönt a bíróságokra vonatkozó kötelező értelmezésről, a panasszal támadott határozatot azonban hatályában fenntartja, ha az eltérés indokolt volt. Ha az eltérés nem indokolt, akkor a panasszal támadott határozatot hatályon kívül helyezi és az alaphatározatot hozó bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja. A jogegységi panasz tanácsnak azok a határozatai, amelyekben megállapítja a közzétett Kúria határozatától jogkérdésben való eltérést, de az alaphatározatot hatályában fenntartja, a Bszi. 41/C. § (5) bekezdése szerint jogegységi határozat hatályúnak minősülnek, és azokat a jogegységi határozatok közzétételére vonatkozó szabályok szerint a Magyar Közlönyben közzé kell tenni.

A jogegységi panasz eljárás tehát egy új perorvoslati lehetőséget teremt, jelen formájában számtalan jogértelmezési kérdést felvetve.

A törvénymódosításhoz fűzött indokolás a jogegységi panasz bevezetésének szükségességét lényegében nem támasztja alá, elsősorban arra koncentrál, hogy az – figyelemmel a Velencei Bizottság három korábbi, részben más országok jogrendszerét vizsgáló jelentéséből következő feltételekre – a jogállamiság elvének maradéktalanul megfelel. Nem vitatjuk, hogy a jogalkotó nyilvánvalóan csak olyan törvénymódosítást kodifikál, amely megfelel ennek az elvnek. A kérdés sokkal inkább az, hogy mennyiben szolgálja hatékonyan a joggyakorlat egységesítését ez az új perorvoslati eszköz, amely csak kúriai határozattal szemben nyújtható be. Ahogy arra már többször utaltunk, a Kúriának eddig is, most is feladata a joggyakorlat feletti őrködés mind az egyedi ügyekben meghozott határozatok, mind a Bszi.-ben felsorolt absztrakt jogértelmezési eszközök meghozatala során. Nagyfokú bizalmatlanságot sugall az a perorvoslat, amely azon alapul, hogy konkrét ügyben a Kúria eltér saját joggyakorlatától anélkül, hogy arra legitim oka lett volna. Erre az inkább elvi, mint gyakorlati lehetőségre a peres felek számára általánosságban igénybe vehető perorvoslati eljárást létrehozni szükségtelennek tűnik. Hatálybalépése esetén várható közvetlen következménye az lesz, hogy akinek illetékfizetési nehézségei nincsenek, igénybe fogja venni ezt a perorvoslatot, a jogi bizonytalanság a konkrét ügyben tovább tart, a Kúria munkaterhe pedig egy olyan eljárással növekszik meg nagymértékben, amely érdemben minimálisan tud hozzájárulni ahhoz, hogy a joggyakorlatot tovább fejlessze.

Nem világos a törvénymódosítás alapján, hogy a felek részéről milyen pertaktika megengedett. Ahogy arra már utaltunk, a Bírósági Határozatok Gyűjteményében való keresés egyre összetettebb feladat, így könnyen előfordulhat, hogy a jogegységi panaszt előterjesztő fél egy olyan döntésre hivatkozik, amit a megelőző háromfokú eljárásban a bírák nem vettek észre, de a fél sem hivatkozott rá. Számtalan eljárásjogi, jogértelmezési kérdés merül fel mindezzel kapcsolatban, amelyek közül a legfontosabb, hogy mik a peres felek, illetve az eljáró bíróságok kötelezettségei. A peres fél kötelezettségének minősül-e a Pp. alapelvei alapján, hogy a bírói joggyakorlatra vonatkozó érveit már az elsőfokú eljárás előkészítő szakaszában megtegye, vagy azzal kapcsolatos érvelésének újabb változatait bármikor, bármelyik eljárási szakaszban vagy legelőször a jogegységi panaszban is előterjesztheti. Vagy az eljáró bíróságoknak hivatalból kell ismerniük – keresniük – a Bírósági Határozatok Gyűjteményében található összes kúriai döntést.

III. A jogegység biztosításának előkérdései és feltételei

A törvénymódosítás legfontosabb előnye, hogy újra ráirányította a figyelmet az ítélkezési gyakorlat egységének, kiszámíthatóságának fontosságára. A téma kiemelt társadalmi, gazdasági fontosságára tekintettel érdemes alaposabban körülírni, hogy mik a bírósági joggyakorlat egységesítésének legfontosabb előkérdései, illetve feltételei. Meggyőződésünk, hogy három feltételnek együtt kell teljesülnie ahhoz, hogy ne újabb és újabb ötletek, kísérletek mentén, hanem a magyar bírósági hagyományokhoz is illeszkedő, egyúttal a XXI. századi újszerű követelményeknek[16] megfelelő rendszert lehessen kidolgozni. Ezek a feltételek a „3SZ” szabály együttes érvényesülését jelentik: szervezeti – szabályozási – személyi szinten egyszerre kell megvalósulni az alábbi követelményeknek.

1. Szervezeti szint

Az Alaptörvény hatálybalépése óta egyértelmű jogalkotói szándék mutatkozott az önálló közigazgatási bíráskodás kialakítására. Eldőlni látszik az a részben szakmai, részben politikai vita, hogy melyik szervezeti formában tudna a leghatékonyabban működni a közigazgatási bíráskodás. A hatályos jogszabályi környezetből kiindulva, úgy tűnik, marad a közigazgatási bíráskodás a bírósági szervezetrendszerben, a jogalkotó elsősorban hatásköri változtatásokkal kívánja a célul kitűzött hatékonyságot elérni.

Az új eljárásjogi kódexek szakmai vitája során elmaradt annak vizsgálata, hogy van-e még mindig megfelelő szakmai indok a négyszintű szervezetrendszer fenntartására büntető és polgári perekben. Azaz szükséges-e az elsőfokú, és ezáltal a másodfokú eljárások hatáskörét megkettőzni járásbíróságok-törvényszékek, illetve a törvényszékek-ítélőtáblák között. A legfontosabb ismert szakmai érv ezzel kapcsolatban az, hogy a bonyolultabb, összetettebb jogi megítélésű ügyeket a nagyobb tapasztalattal, tudással rendelkező törvényszéki bíráknak kell eldönteni elsőfokon, a járásbíróságokon pedig, ahol kezdő bírók is dolgoznak, az egyszerűbb jogi megítélésű ügyek induljanak. A Pp., Be. hatásköri szabályai könnyen átültethetőek lennének az egyes törvényszékek és az ahhoz tartozó járásbíróságok ügyelosztási rendjébe is, és ezúton megvalósítható lenne az előbb említett jogpolitika szempont. Az elsőfokú hatáskör megosztásával szükségszerűen együtt járó másodfokú hatáskörmegosztás a joggyakorlat egységesítésének egyik legnagyobb akadálya. Minél több fórum mondhat jogerősen véleményt egyes jogkérdésekben, annál nagyobb az eltérő jogértelmezés lehetősége. A jelenlegi magyar bírósági szervezetrendszerben 20 törvényszék mellett 5 ítélőtábla járhat el másodfokon büntető és polgári perekben, a törvényszéki másodfok pedig nincs összekötve az ítélőtáblák gyakorlatával. Sokkal gyorsabb, a joggyakorlat egységesítése szempontjából hatékonyabb megoldás lenne, ha kizárólag az 5 ítélőtábla járna el másodfokon, ők végeznék regionális szinten a joggyakorlat egységesítésének feladatát.

Mindez csak látszólag jelentene nagy szervezeti átalakítást. Éppen a törvénymódosítás által bevezetett törvénykezési hely jogintézményét alapul véve lehetne a már most működő járásbíróságokat a törvényszékek törvénykezési helyeként meghatározni (így egyetlen bíróságot sem kellene bezárni, sem bírói státuszt megszüntetni, és a peres felek is a megszokott, hozzájuk földrajzilag is közeleső bírósági helyen érvényesíthetnék jogaikat), a törvényszékeket pedig általános elsőfokú bíróságként meghatározni, amelyek határozataival szemben az ítélőtáblához van helye fellebbezésnek.

Ennek a jobban áttekinthető, egyszerűsített rendszernek további előnye, hogy megszüntetné a hatásköri összeütközések miatti kijelölési eljárásokat. Azaz a feleknek nem kell arra hónapokat várniuk, hogy egy bíróság eldöntse, a konkrét ügyben a járásbíróságnak vagy a törvényszéknek van-e hatásköre. Önmagában ennek kiiktatása tovább növelné a bíróságok szolgáltató jellegét.

2. Szabályozási szint

Ahogy arra tanulmányunk II. részében rámutattunk, önmagában az a jogpolitikai cél, hogy az alsófokú bíróságok tudatosabban figyeljék és kövessék a Kúria ítélkezési gyakorlatát, még nem jelenti a precedensrendszer bevezetését. Számos európai nemzeti megoldás van a joggyakorlat egységesítésének érdekében, amelyek jóval közelebb állnak a magyar jogi gondolkozáshoz. A teljesség igénye nélkül hadd emeljük ki a német- és a francia eljárásjog egy-egy joggyakorlat egységesítő intézményét. 

A német Zivilprozessordnung (polgári perrendtartási törvény) 542-544. §-ai alapján a Bundesgerichtshof (Szövetségi Legfelsőbb Bíróság, a továbbiakban: BGH) előtti felülvizsgálat lehetősége nem a pertárgy értékéhez, hanem a másodfokú bíróság vagy a BGH engedélyéhez kötődik. A felülvizsgálat megengedéséről először a fellebbezést elbíráló bíróság dönt, tekintettel arra, hogy ez a bíróság ismeri a per anyagát, a vitás jogkérdést, és állást tud foglalni abban, hogy helye lehet-e felülvizsgálatnak. A megengedő döntéshez a Szövetségi Legfelsőbb bíróság is kötve van. Elutasító döntés esetén azonban a fél panasszal fordulhat a BGH-hoz, amely a felülvizsgálatot maga is megengedheti. A felülvizsgálatot a hatályos szabályozás értelmében akkor kell megengedni, ha a jogvitának elvi jelentősége van, vagy ha a jogfejlesztés vagy a jogalkalmazás egységének biztosítása a BGH döntését követeli meg. A német rendszer előnye, hogy nem általánosságban, minden bíróságtól követeli meg a BGH joggyakorlatának feltárását, hanem csak a másodfokú bíróságoktól. Nekik viszont nemcsak az indokolásban, hanem a rendelkező részben is számot kell adniuk arról, hogy mennyiben követik, vagy térnek el az irányadó joggyakorlattól.

A francia jog ismeri az előzetes döntéshozatali eljárás intézményét, amely modellt az Európai Közösségek alapító szerződései kezdettől fogva átvettek és alkalmaztak a tagállamok és az EU Bíróság kapcsolatában. A Cour de Cassation (Semmítőszék) 1991-től kezdődően (az 1991. május 15-i 91-491. számú törvény rendelkezései értelmében) tanácsadó szerepet is betölt, a rendes bíráskodás rendjébe tartozó valamennyi magánjogi ügyekkel foglalkozó bíróság kikérheti előzetes állásfoglalását. Amennyiben egy alsóbb fokú bíróság eljárása során egy olyan új, komoly értelmezési nehézséget jelentő jogkérdés merül fel, amely számos jogvita elbírálása szempontjából bír jelentőséggel, az adott bíróság a Semmítőszékhez fordulhat iránymutatásért. A Semmítőszék három hónapos határidőn belül kialakított előzetes állásfoglalása, habár gyakorlati orientáló szerepe kétségtelen, jogi szempontból nem köti sem az előzetes állásfoglalást kérő bíróságot, sem a többi alsóbb fokú bíróságot. Tekintettel arra, hogy az előzetes állásfoglalás elméleti jellegű, és nem a konkrét ügy mikénti eldöntését írja elő, a Semmítőszék nincs kötve az állásfoglalásában kialakított jogi álláspontjához, így azt a későbbiekben finomíthatja, módosíthatja, vagy teljes mértékben megváltoztathatja. A Semmítőszék hosszadalmas felülvizsgálati eljárásával szemben az előzetes állásfoglalás intézménye felgyorsítja a bíróságok eljárását, sok esetben pedig a feleknek és az alsóbb fokú bíróságoknak adott iránymutatás révén feleslegessé tesz a felülvizsgálati kérelem előterjesztését.

A precedensrendszer bevezetésével való kísérletezgetés egy kontinentális jogrendszerben – az erre vonatkozó egyetemi előtanulmányok, jogi adatbázisok hiányában – legalábbis kétséges. Az összehasonlító jogtudomány legfontosabb alaptézise, hogy egy adott jogintézmény bármennyire is jól működik egy adott országban, ez nem garancia arra, hogy ugyanazt a hatást fejti ki egy másik környezetben.

3. Személyi feltételek

Úgy tűnik, hogy a jogalkotó a rendszerváltás óta nem meri egyértelműen eldönteni, hogy mi a Legfelsőbb Bíróság/Kúria szerepe: harmadfokon eljáró, lényegében szinte minden jogvitában érdemi döntést hozó fórum, vagy a joggyakorlat egységének legfontosabb őre. A két feladat látszólag nem zárja ki egymást, az elmúlt évtizedek gyakorlata mégis azt mutatja, hogy az érkező ügyek nagy számára tekintettel a joggyakorlatot egységesítő funkció kiegészítő szerepet tölt be az ítélkezési funkció mellett. Ez a két szerep részben eltérő szemléletmódot kíván: ítélkezés esetén precíz, gondos ügyvitelt, a konkrét jogvita tényállási elmeinek, a perelőzménynek alapos feltárását, megtanulását. A jogegység biztosítása viszont tényállástól független, absztrakt, részben távlati jogászi gondolkodást követel. Egyértelműbb feladatmeghatározás esetén pontosabban lehetne meghatározni azt is, hogy milyen készségek, tapasztalatok szükségesek a kúriai bíróvá váláshoz, miben kell mást, többet tudnia egy kúriai bírónak a többi bíró kollégához képest.

Összegzés

Az ítélkezési gyakorlat egysége a jogbiztonság, ezáltal a jogállam sarokköve. A magyar jogrendszer egyre gyorsuló változásaira is figyelemmel folyamatosan vizsgálni kell, hogy a Kúria milyen módon és eszközökkel tud leghatékonyabban eleget tenni az Alaptörvényben rögzített kötelezettségének. A vizsgált törvénymódosítás elfogadásának formai sajátosságaitól eltekintve – a jogállamiság szempontjából kiemelt jelentőségű téma többet érdemelt volna annál, hogy egy „salátatörvényben” eldugva, a 2019-es év parlamenti ülésszakának utolsó hetében fogadják el – a bevezetni kívánt új eszközök jelen formájukban olyan szintű gyakorlati nehézségeket okoznak majd, amik a perek elhúzódásához, ezáltal a jogérvényesítés hatékonyságának csökkenéséhez, jogegység helyett jogbizonytalansághoz vezetnek. Precedensrendszer bevezetésével Magyarországon kísérletezni körülbelül annyi értelme és eredménye lenne, mint azt jogszabályilag előírni, hogy április 1-jétől délután 5 órakor mindenki teázzon. A precedensrendszernek – és a teafogyasztásnak – Angliában több évszázados gyakorlata van, Magyarországon szinte semmi. Önmagában az a tény, hogy az alsófokú bíróságok a Kúria közzétett határozatait már most is hivatkozzák, még nem jelent precedensrendszert.

A jogalkotó az új eljárási kódexekkel az elmúlt években új pályára állította a bírósági ítélkezést. A bíráktól részben új szemléletet megkövetelő, illetve számos új jogintézmény napi szintű alkalmazását előíró kódexek már önmagukban is rendkívül jelentős igazgatási, szervezési és jogértelmezési kihívás elé állították a teljes magyar bírói kart, de a jogászi társhivatásrendeket is. A törvénymódosítás mindezekhez képest akar most egy másfajta jogászi gondolkodást és módszert bevezetni anélkül, hogy ennek technikai, személyi feltételei meglennének. Az új jogszabály legnagyobb adóssága mégis az, hogy egyáltalán nem derül ki belőle, hatálybalépésével miért lenne jobb, hatékonyabb, gyorsabb, egységesebb a bírósági gyakorlat.

A jogegységi panaszeljárás bevezetése több mint aggályos. Egy olyan ország jogrendszerébe bevezetni az újabb perorvoslati eszközt, ahol már most is három különböző bírósági szint foglal állást érdemben a jogvitáról, a jogi luxus kategóriájába tartozik. Általános tendencia a magyar közigazgatásban és az európai országok igazságszolgáltatásban is a minél egyszerűbb, átláthatóbb, ügyfélcentrikus eljárásra való törekvés. A jogegységi panaszeljárás kazuisztikus szabályozása ezen tendencia ellen hat, ebben a formájában egyetlen országban sem ismert jogintézmény. A konkrét ügyekben hozott végső döntés szempontjából indokolatlan hatalmat biztosít a Kúria elnöke számára, aki ezekben az ügyekben a tanács elnökeként járhat el és jelölheti ki a tanács többi tagjait is. A Kúria elnöke elsősorban igazgatási vezető kell, hogy maradjon, ítélkezési tevékenységet a többi kúriai bíróval megegyező módon és keretek között végezhet. Talán nem véletlen, hogy a konkrét ügyek elbírálása szempontjából ilyen kiemelt szerepet egyetlen európai országban sem kap a legfelső bíróság vezetője, a testület függetlenségét és pártatlanságát a külső szemlélők számra ez hátrányosan érintené.

Meggyőződésünk, hogy a jogalkotónak minél előbb érdemes átgondolnia a törvénymódosítás hatályba léptetésének elhalasztását és a bíróságok, valamint a társhivatás rendek bevonásával megvizsgálnia: a XXI. században a magyar társadalmi és gazdasági adottságok között mik a jogegység biztosításának leghatékonyabb eszközei. A precedensrendszer és a jogegységi panaszeljárás szabályai több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, a jogalkotói cél elérése szempontjából hatékonyságuk megkérdőjelezhető. 


A szerző kúriai bíró.




[1] Szigeti Krisztina: A bírói jogértelmezés és a hetedik alaptörvény-módosítás. in: Eljárásjogi Szemle 2018/4. sz, 16. o.

[2] A 2011-es igazságügyi reform összefoglalását lásd: Osztovits András: Az új magyar bírósági szervezetrendszer. in: Rixer Ádám (szerk.): Állam és Közösség. KRE ÁJK, 2012, Budapest; 381-388. o. Érdekes megfigyelni, hogy a jogtudomány képviselői ekkor sokkal inkább a bírósági igazgatási modellváltás szükségességével foglalkoztak, a bírósági joggyakorlat egységesítése mint téma periférián volt. Lásd erről: Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. HVG-ORAC, 2011, Budapest; 154-158. o., 265-268. o.

[3] A joggyakorlat egységének biztosítása körében az Alaptörvény előkészítése során a legnagyobb vita arról volt, hogy változatlanul szükséges-e a jogegységi határozat bíróságokra kötelező jellegének alkotmányos rögzítése. Lásd erről részletesen: Kőrös András – Wellmann György: Javaslatok a jogegység biztosítása fórum- és eszközrendszerének az átalakítására. in: Magyar Jog 2011/5. szám, 257-265. o. A reformjavaslatokat elemzi: Osztovits András: A bíróságok az új alkotmányban. in: Drinóczi Tímea – Jakab András (szerk.): Alkotmányozás Magyarországon 2010-2011. Pázmány Press, 2013, Budapest-Pécs; 309-318. o. 

[4] Ződi Zsolt: A bírósági ítéletek hivatkozási gyakorlata a statisztikák tükrében. In: Jogesetek Magyarázata 2012/3. sz., illetve ugyanő: A korábbi esetekre történő hivatkozások mintázatai a bíróságok ítéleteiben. MTA Law Working Papers 2014/1.; 3-5. o.

[5] Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I-III., HVG-ORAC, 2018, Budapest

[6] Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez. Wolters Kluwer, 2019, Budapest 

[7] A CKOT eddig az új Pp. értelmezéséhez 255 állásfoglalást, az ugyanezt a jogszabályt értelmező kúriai konzultációs testület 81 állásfoglalást tett közzé.

[8] Ezen megoldás mellett hoz fel érveket, elsősorban a Velencei Bizottság vonatkozó állásfoglalásait elemezve: Varga Zs. András: Judicial reform – why and how? Pázmány Law Working Papers 2018/14., 6. o. 

[9] Mindezt a gyakorlatban a Wambaugh-teszt, vagy Dr. Goodhart módszere alapján végzik. Ez előbbi szerint: „Először körül kell írni a jog feltételezhető tartalmát. Ezután tegyünk egy olyan szót a tartalomba, amely megfordítja annak jelentését. Majd vizsgáljuk meg, hogy így is ugyanaz a döntés születhetett volna meg. Amennyiben igen, úgy – bármennyire is kiváló az eredeti tartalom – az eset azzal a tartalommal nem bír precedens erővel. Ám ha a válasz nemleges, úgy az eset precedens értékű az eredeti tartalomra, s valószínűleg más tartalmakra nézve is.” Dr. Goodhart szerint egy ügy ratio decidendijét a bíró által fontosnak talált tények megállapítása határozza meg. Egy konkrét példán szemléltetve mindezt: az eset tényei a következőek.  1. D építtetett egy tartályt a földjén. 2. A vállalkozó, aki ezt megépítette, gondatlan volt. 3. A víz kiszivárgott a tartályból és kárt okozott P-nek. A bíróság által megállapítandó lényeges tények: 1. D építtetett egy tartályt a földjén. 2. A víz kiszivárgott a tartályból és kárt okozott P-nek. Következtetés: D felelős P káráért.  In: Rupert Cross-J. W. Harris: Precedent in English Law. Fourth Edition, Clarendon Press, 1991, Oxford; 52-66. o.

[10] T. Koopmans: Stare Decisis in European Law. in: David O’Keeffe-Henry G. Schermers: Essays in European Law and Integration, 1982, Kluwer B. V., Deventer, The Netherlands; 25. o. – a továbbiakban: Koopmans

[11] Koopmans 14. o.

[12] A precedenskövetés és az írott jog különbségének megértéséhez Herbert L.A. Hart a következő szemléletes példát adja: „Az egyik apa templomba menet azt mondja a fiának: »Minden férfinak és fiúnak fedetlen fővel kell belépnie a templomba.« A másik a templomba lépve leveszi a kalapját és így szól: »Nézd, ilyenkor ez a helyes viselkedés«”. Hart: A jog fogalma. Osiris, 1995, Budapest, 147. o. A Precedensjog és a törvényi jog énképében is megmutatkozó különbségeket mutatja be Ződi Zsolt: Precedenskövetés és jogszabály-értelmezés. in: Állam- és Jogtudomány 2014/3. sz., 64-68. o. 

[13] Részletes, részben jogtörténeti elemzését adja Ződi Zsolt: A jogesetek publikálásának gyakorlata a common law országaiban. in: Kúriai Döntések 2013/5. sz., 526-528. o. A továbbiakban: Ződi.

[14] Közölni kellett minden olyan jogesetet, amely 1. létrehoz, vagy úgy tűnik, hogy létrehoz egy új elvet, vagy szabályt, 2. amely materiálisan módosít egy fennálló elvet, vagy szabályt, 3. amely eldönt vagy úgy tűnik, hogy eldönt egy kérdést, amelyben a jogi álláspont bizonytalan, 4. amely bármilyen okból különösen tanulságos.

[15] Ződi 526. o.

[16] Az igazságszolgáltatásra váró, elsősorban a digitalizáció térnyersével összefüggésbe hozható kihívásokról lásd: Richard Susskind: Online Courts and the Future of Justice. Oxford University Press, 2019; Osztovits András: Az ítélkezés jövője a digitális világban. in: A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV törvénycikk megalkotásának 150. évfordulója. HVG-ORAC, 2019, Budapest; 141-146. o.