Közigazgatási bírói jogvédelem uniós átalakulás alatt?

Ez a monográfia egyszerre vizsgálja, hogy az egyes uniós rendelkezések közvetett (tagállami) és közvetlen (uniós szintű) végrehajtása során az Európai Unió miképpen alakította és alakítja át a szubjektív jogsérelemhez kötött közigazgatási bírói jogvédelmet.

A közvetett végrehajtás keretében egy meghatározott országcsoportban történelmileg adott volt a közigazgatási bíráskodás szubjektív jogvédelmi funkciója. Így a német, az osztrák, a cseh, a szlovák és a magyar jogrendszerek máig leszűkítik a keresetindításra jogosultak körét, annak feltételéül a szubjektív jogsérelmet, bizonyos esetekben ezen túlmenően az érdeksérelmet szabva. Ez ellen hat, hogy az Európai Unió Bírósága (EuB, a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt az Európai Közösségek Bírósága) a Van Gend & Loos-ítélet óta szorgalmazza az egyének keresetindítási jogának kiszélesítését, mivel rájuk úgy tekint, mint akik a nem feltétlenül lojális tagállami közigazgatással szemben elősegíthetik a tagállami bíróságok előtt az uniós jog kikényszerítését.

A EuB ugyanakkor az előtte meginduló bírósági – semmisségi – eljárásokban máig ragaszkodik a szubjektív jogvédelmi megközelítéshez. Ezt fejezi ki a fellépés feltételeként a bírói esetjogban kidolgozott Plaumann-teszt személyes, valamint az ahhoz kapcsolódó közvetlen érintettség követelménye. A mostanáig fennálló, döntően szubjektív jogvédelmi irányultság oka uniós szinten az, hogy a jogvédelmi garanciarendszer egyes elemei változatlanul az integráció kezdeti szakaszainak igényeihez szabottak. Látni kell azonban, hogy a közvetlen (uniós szintű) végrehajtás kiszélesedésével ez a felfogás egyre inkább meghaladottá válik.